Vannak időszakok, amikor semmi sem jó.  Ez az időszak már szinte január óta tart nálam. Még mindig kínlódok az izületi gyulladásaimmal, pedig már azt hittem elmúlt.  Nem, nem múlt el,  csak néhány napra bekussol, aztán hajrá, gyötörjük csak a nyanyát!  

Az idén még a szokásos kirándulásaim is elmaradtak.  Nem is mertem volna elindulni, de az utazási iroda sem kínált túl sok lehetőséget.  Amúgy is kitört rajtam a spórolás.  Először azért, mert a betegségem miatt ki tudja, meddig tudok dolgozni.  Aztán beütött a rezsiválság,  most már négykézláb is  el kell másznom, ha meg akarunk élni.

Tavaly ilyenkorra már  szinte teljesen megújítottam a lakást, lecseréltem a bútorok nagy részét, túl voltam pár utazáson.  Idén meg csak nyűglődök.  Na jó, az ajtót azért leszigeteltem, mert süvített a hideg befelé.  Akkor mégis csak csináltam valamit. 

Ja, és vettem a nyáron egy léghűtő ventilátort, csekély harmincezerért, ami szart sem ér.  Eleinte hűtött két fokot a lakáson, de amikor bejött a brutál kánikula, akkor már nem.

Régebben a csigákat is kihajigáltam a kertből, most meg csak bambán nézem, ahogy mászik a virágládában.  Annyira depressziós vagyok, hogy akkor sem zavarna, ha az én muskátlimat zabálná. 
De ez speciel a szomszédasszonyé. 

Fotózni azért még van erőm.

Talán mégsem vagyok reménytelen eset.

Azaz 95 Fahrenheit.  

Most éppen örülök, hogy nincs kutyám.   Nem kell sétálni menni.

Hát igen, Csiperke is átkelt a szivárványhídon.  Szívférges volt, későn vettem észre. Kapott néhány injekciót, de már elkéstünk.  Nyolc hónapig volt velem, imádtuk.  Egy aprócska kis szeretetgombóc volt, nagyon hiányzik.

Már nem is tudom, akarok - e még kutyát.  Egy ilyen kegyetlen hőségben nem szívesen mászkálnék vele.

Hiába mondják a szakemberek, hogy az esti órákban sétáltassuk a kutyát,  a kutya ezt nem tudja.  Menni akar, a megszokott időben.  Ők találnak árnyékot egy kisebb bokor alatt, de én nem bújhatok be oda, a meleget meg már nem igazán bírom.  Sőt, soha nem is bírtam.

A szobában 28 fok van, ez is melegnek tűnik, addig amíg ki nem megyek a lakásból.  Lehet, össze kellene spórolni egy légkondira valót.  Gondoltam már rá, de akiknek van a házban, nem igen használják.  Panaszkodnak, hogy nem bírják .  Itt fáj, ott fáj tőle. 

Na, akkor én hogy merjek belevágni, amikor nemrég jöttem ki egy sokizületi gyulladásból?

Marad az imádkozás:  én Istenem, jó Istenem ..... adj egy kis lehűlést.

Szeretem a délutánokat ilyenkor van az én énidőm.  Ekkorra már minden házi munkával kész vagyok, jól esik leülni a tévé elé megnézni valami filmet a Netflixen, vagy olvasgatni, játszogatni a számítógépen. 

Az utóbbi időben felborult a napirendem, mert az öcsém be került Szegedre a klinikára, kisebb fokú agyvérzést kapott.   Eredetileg a házi orvoshoz indult, hogy rosszul érzi magát, onnan rögtön a sürgősségire vitték, onnan meg  át a klinikára.  Annyi cucc volt nála, amivel az orvoshoz ment.  Telefonált, vittünk be neki, amit kellett, jártunk látogatni.

Párszor a lányom átvitt kocsival, de ő se mindig ért rá, útnak indultam busszal, amiből egy olyan járat van tőlünk, ami letesz a szegedi nagyállomásnál.  Visszafelé tram trainnel jöttem Vásárhelyig ott átszállas. Minimum egy órás várakozással.  Úgyhogy mostanában igen csak mozgalmasak voltak a délutánjaim. 

Idáig.  Ma hazaengedték az öcsémet.  Én meg már szinte hozzá szoktam a bumlizós délutánokhoz

Így történt, hogy amikor megkezdtem volna a délutáni énidőmet, nem éreztem jól magam a négy fal közt.  Egyszerűen menni kellett, valahová ki a szabadba. 

Lesétáltam a várost övező kis Ligetbe, ücsörögtem a padon, nézegettem a napozó kacsákat.  A mókusokat is szerettem volna meglesni, de ahogy tavaly, úgy az idén sem sikerült látni egyet sem.  Az ismerősök sorra osztják meg a mókusos képeket, én meg csak meresztem a szemem, de semmi.  

Bezzeg, télen, amikor némelyik bemerészkedik a városba, rögtön észre veszem.  Nemegyszer láttam már a panelházak közti fákon rohangászni.  Na, azt meg mások nem szokták meglátni.  

Később bolyongtam még kicsit a madárcsicsergéstől hangos lombok alatt, azon tűnődve, miért nem voltam én itt mostanában? 

Ja, igen, az izületeim. 

Nemrég még menni is alig tudtam, nemhogy csatangolni a természetben. 

Rögtön hálát is adtam minden megtett lépésért, mert ami most természetes, az nemrég még vágyálom volt.

Néha ennyi is elég a boldogsághoz.

Lassan kezdem visszanyerni a régi önmagam.  Az ortopédiáról átirányítottak a reumatológiára. Szteroidot írtak fel fel, ami valószínűleg használ.  Vagy a rengeteg alternatív gyógymód, amit csak hallottam, vagy olvastam.   

Itt, a 21. században azt mondják, a gugli a barátom, ebben az esetben viszont nem segít.  Rákerestem, de a komoly, szavahihető weboldalak egyöntetűen jelentik ki, ennek szteroid a gyógyszere.

Persze sok weboldalon árulnak erre csodagyógyszert, porokat, kencéket, ott vannak a felhasználói vélemények is, miszerint X Mancika hetekig fel sem tudott kelni, de mióta ezt használja balettozni tanul, szép sikerekkel.    
Y Józsi dédmamája ettől a szertől rögtön kiugrott a kerekesszékből, azóta is a Mátrában bolyong, mert letért a kék túra útvonaláról.

Szóval, most az van, hogy az internet sem segít a gyógyulásban, de erre vannak a szomszédok, barátok, ismerősök, vagy akár ismeretlenek is.

Egy betegtársam a váróban azt ajánlotta, tegyek rá vöröshagymát.  Bár, ahogy elnéztem a nőt, rajta biztos nem segített, mert menni alig tudott.  Azért otthon hagymapucolás közben bedörzsöltem vele a karomat, pedig undorodok a szagától.  Úgy voltam vele, rosszabb már úgysem lesz.  Egy darabig tényleg nem fájt, de tartós javulást nem hozott.

Egyik szomszédasszonyom szerint káposztalevéllel kell borogatni.  Kipróbáltam, használt, kábé tíz percig.  Úgyse volt kedvem tetőtől talpig káposztalevélbe burkolózni.  Mert ha mindenhová teszek, ahol fáj, akkor teljesen becsomagolhattam volna magamat.

A másik szomszédasszonyom azt javasolta, egyek zellerszárat, neki bevált.  Ki nem állhatom a zeller ízét, de hetekig ettem, persze nem magában, hanem nyers céklával, almával leturmixolva. Egész finom kis eledel lett belőle, pici fahéjjal megbolondítva. Hááát, nem is tudom, akkoriban elkezdtem egy kicsit jobban  lenni. 

Még a szteroidot is leépítettem.

Nem kellett volna.  Visszaestem a kezdeti szintre.

Újra gyógyszer,közben egy volt munkatársnőm javasolta, hogy lenmaglisztet és szezámmaglisztet keverjek el egy kis vízzel, azt igyam naponta, az lassú, de biztos gyógyulás.  Ennek még nem látom eredményét, de közben még iszok zsurlóteát, szedek kollagént, C vitamint, E vitamint, mit is még? 

Ja, most éppen csak ennyi. 

 Addig, amíg valaki nem ajánl szárított kutyaszart, denevér taknyot, békaszőrt, vagy hasonló nyalánkságot, mert szerintem képes vagyok, és kipróbálom.  

Mert a fájdalom nagy úr, és ezek közül valami csak használt, mert igazából sokkal jobban vagyok, mint mikor elkezdődött.

Amikor az ember azt hiszi, végre sínen van az élete, na akkor biztos beb@szik valami.

Néhány éve például a covid.  

Meghökkentünk, de kihevertük, talpra álltunk. Megtanultunk együtt élni a helyzettel.  Az élet folytatódott, és rémálmaimban sem gondoltam se háborúra, se betegségre.

Most mind a kettő itt ül a nyakunkon.  A háborút nem  akarom elemezgetni, nem  értek a nagypolitikához, de bárkinek is van igaza, ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

A betegségekhez sem értek, szerencsére ezidáig elkerült bennünket, leszámítva néha egy kis megfázást.  Aztán február elején derült égből vágódott be egy kemény izületi gyulladás, pokollá téve az életemet.  Olyan máskor is volt, hogy itt - ott fájdogált, de hogy egyszerre mind a két vállam, karom, csípőm, szinte az összes forgó mozgó alkatrészem lerobbanjon,  na ilyen még nem volt.  Napközben fájdalomcsillapítóval valahogy el vagyok,  dolgozni is megyek, amikor kell, aztán éjjel legszívesebben üvöltenék.  

A háziorvosom elküldött az ortopédiára, onnan vérvételre, röntgenbe, de elég lassan halad a dolog több hetet kell várni, mire elvégeznek egy vizsgálatot.  

Amíg tavaly ilyenkor a lakásátalakításról álmodoztam, most arról, hogy milyen jó lenne  oldalt fekve aludni.  Ülő helyzetből felállni, és csak úgy simán kiegyenesedni és elindulni, bármilyen irányba.  Leejtett dolgokért lehajolni, felvenni.  Jajgatás nélkül felöltözni.

Valamikor kiskertről is álmodoztam, és csoda történt, lett kis kertem.   Amit éppen ver fel a gyom.  Igen, most az is csak álom, hogy kiszaggatom  a tyúkhúrt a növekvő tulipánok és jácintok közül.   
A kis öregtől, akié valójában a kert, ma kaptam virágmagokat.

-  Legényrózsa, vesse el a kertbe!  Ja, meg a szemetet is ki kéne vinni.

Bakker, a kezem is alig tudom emelni, mindegy, ha már bevállaltam, hogy gyámkodok fölötte...  Ha legalább szemetes zsákba rakná, de nem.  A szórólapokba csomagolt hulladékot vödörbe gyűjti, jól meg is nyomja, minél több férjen, én meg ütögethetem a vödröt, hogy kijöjjön belőle, de legszívesebben a fejemet ütögetném a falba, miért nem tudok nemet mondani?  Laknak még jó páran a házban, miért mindig én vagyok ilyen elcseszett jólélek?

 Na mindegy, nem zúgolódok, úgyse lesz jobb. 
Csak kellemetlen roncstelepként élni az életet, de örökké nem tarthat ez sem.

Szerintem fogok még Jane Fonda videóra aerobikozni.  

Valamikor.

A héten arra gondoltam, hogy na tessék, már megint elmúlt egy év, nyomtalanul, eseménytelenül, mintha nem is lett volna.  Egyel többet adhatok az éveim számához, és ennyi.

De tényleg csak ennyi?

Végig gondoltam, milyen is volt 2021.

Rosszul kezdődött, mert Szilveszter reggelére elpusztult hű kis kutyám, Picike.  Hiányát pakolászással próbáltam enyhíteni, néha kisétáltam a parkba a padhoz, ahol több mint tíz évvel ezelőtt találtam.  

Később enyhült a szomorúságom, és az idő is, eljött a kirándulások ideje.
  Hajóztam a Dunakanyarban, jártam a vácrátóti arborétumban, a móri pincészetekben.  Ültem a kis vonaton Szilvásváradon, túráztam a Bükkben.

Lett kertem, a nyolcvanhárom éves szomszéd bácsinak köszönhetően.

Lett egy rakás kiscicám, egy általam etetett kóbor macskának köszönhetően.

Lett védettségem (remélem), a három covid-oltásnak köszönhetően. 

Később fölös energiámat a lakáson vezettem le.

Augusztusban egy barátnőm bátyja meghalt, két kutya maradt árván.  A kisebbiket, egy palotapincsi féleséget magamhoz vettem,  így most már kutyám is van.

Lecseréltem a bútoraim egy részét, ennek köszönhetően anyagilag legatyásodtam, viszont ötösöm lett a lottón. Kétszer is.

A skandinávon.

Na majd az idén, talán bejön egy komolyabb nyeremény is. Lehet, hogy veszek majd ötös lottót is néha.

Mindent össze vetve nem is volt ez olyan rossz év. 

2020.  oktőber 30.

Délelőtt munka közben  azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon.  A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták. 

Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt.  

Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat.   Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak.   Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa.  Egy másik, egy csodás világ ígérete.  

Ott akkor  egy pillanatra elfogott a vágy egy szebb, modernebb otthon után.

Amúgy évek óta készülök lecserélni a bútort, csak nem haladtam vele sehová.

Aztán szép lassan valami elindult január vége felé .  Akkortájt sokat itthon voltam, a Netflixen Marie Kondót néztem és hasonló okosságokat, ki is tört rajtam a minimalizmus.  Kacatkihajigálás, tárolódobozok beszerzése, egészen addig, amíg februárban be nem indult a munka.   Nyár közepéig nyugiban voltam,  de amikor éppen lett pár hetes pihenőm, újra bekattantam.

Megvettem a heverőt, rájöttem, hogy illene hozzá valami tégla mintás tapéta. Tapétáztam.  Aztán jött az ajtók lefestése, épp hogy befejeztem, újra meló.  Később  vettem egy Kallax polcot, csak mert a fiam úgyis rendelt az Ikeából dolgokat, meg amúgy is jó ötlet volt.  Megint később gardróbszekrényt, aztán egy könyvespolcot.  Szép lassan teljesen elskandinávosodott a lakás.  Bár én szerettem a régi jó kis elemes román szekrénysoromat is, sőt amikor a könyvespolcot összeszerelte a fiam és a helyére rakta,  valahogy ridegnek, barátságtalannak éreztem.  Volt egy két pillanatom, amikor úgy éreztem, vissza kellene hozni a tárolóból a régit, mert az sokkal otthonosabb volt. 

Emlékszem, régen az idős családtagokat, ismerősöket  próbálták rábeszélni az új, modern bútorokra de hiába telt volna rá, az istennek sem akartak megszabadulni a régi kacattól.  Most értettem meg, hogy mennyire lehet ragaszkodni egy régi, kopottas, idejét múlt bútorhoz.  Története van, emlékek fűződnek hozzá,  életünk tanúja.

Volt valamikor egy pillanatnyi álmom, amit akkor szinte rögtön el is felejtettem.  De ez az év arról szólt, hogy szép lassan megvalósítottam.  Persze van még mit csinálni, de az majd az új év dolga lesz.

Amikor dolgoztam, nem nagyon néztem sorozatokat, két műszak mellett nem volt értelme.  Vagyis néztem, de olyanokat, amik különálló epizódokból álltak, mint a Helyszínelők, Doktor csont, ilyenek.  Ezeket akkor is tudtam követni, ha egy-egy részről lemaradtam. 

Most hogy nyugdíjas vagyok teljesen rákattantam a sorozatokra, találok is bőven a Netflixen.

Eleinte vígjátékokat néztem, de lassan kifogytam belőlük.  Aztán jött a Homeland, elég izgalmas, habár nem szeretem a CIA-s filmeket, a nyavalygósakat sem, ez meg nyavalygós CIA-s robbantós volt.  De legyűrtem mind a nyolc évadot.  Utána találtam rá a Feketelistára.  Az első évad teljesen megfogott, de ahogy haladok vele, egyre jobban bonyolódnak a szálak.  Lassan kezd hasonlítani egy brazil/török szappanoperára,  időnként pedig szürreálisabb mint a Cápavihar.  Úgyhogy időnként tartani kell benne egy kis szünetet.  Ilyenkor jól jön valami tingli tangli kis romantikus vígjáték. 

Hétvégén meg ott az X faktor.  Habár, az idén a zsűri alulmúlta önmagát a válogató alatti ripacskodással.  Lehet, hogy ez kell a népnek,  meg a tehetségtelen szereplők alázása?   A székes feladatoknál már legalább megkomolyodtak, de akkor sem értem, hogy Csobot Adél mi a szart keres ott.  Ordít róla, hogy fingítása sincs, mit is kellene  csinálni.  A jókat hazaküldi, a rosszakat megtartja, ahogy Puskás Peti csinálta régebben.  De ő legalább mostanra  bekeményített, és tényleg nagyon jó csapatott válogatott össze. Mellesleg többet sírt, mint Gáspár Laci a tíz évad alatt összesen.  

Évek óta agyalok rajta, hogy lemondom a kábeltévét, aztán mégis marad.  Most például az X faktor miatt.  Bár nem tudom, érdemes -e?