Néha csak úgy menni kell

Szeretem a délutánokat ilyenkor van az én énidőm.  Ekkorra már minden házi munkával kész vagyok, jól esik leülni a tévé elé megnézni valami filmet a Netflixen, vagy olvasgatni, játszogatni a számítógépen. 

Az utóbbi időben felborult a napirendem, mert az öcsém be került Szegedre a klinikára, kisebb fokú agyvérzést kapott.   Eredetileg a házi orvoshoz indult, hogy rosszul érzi magát, onnan rögtön a sürgősségire vitték, onnan meg  át a klinikára.  Annyi cucc volt nála, amivel az orvoshoz ment.  Telefonált, vittünk be neki, amit kellett, jártunk látogatni.

Párszor a lányom átvitt kocsival, de ő se mindig ért rá, útnak indultam busszal, amiből egy olyan járat van tőlünk, ami letesz a szegedi nagyállomásnál.  Visszafelé tram trainnel jöttem Vásárhelyig ott átszállas. Minimum egy órás várakozással.  Úgyhogy mostanában igen csak mozgalmasak voltak a délutánjaim. 

Idáig.  Ma hazaengedték az öcsémet.  Én meg már szinte hozzá szoktam a bumlizós délutánokhoz

Így történt, hogy amikor megkezdtem volna a délutáni énidőmet, nem éreztem jól magam a négy fal közt.  Egyszerűen menni kellett, valahová ki a szabadba. 

Lesétáltam a várost övező kis Ligetbe, ücsörögtem a padon, nézegettem a napozó kacsákat.  A mókusokat is szerettem volna meglesni, de ahogy tavaly, úgy az idén sem sikerült látni egyet sem.  Az ismerősök sorra osztják meg a mókusos képeket, én meg csak meresztem a szemem, de semmi.  

Bezzeg, télen, amikor némelyik bemerészkedik a városba, rögtön észre veszem.  Nemegyszer láttam már a panelházak közti fákon rohangászni.  Na, azt meg mások nem szokták meglátni.  

Később bolyongtam még kicsit a madárcsicsergéstől hangos lombok alatt, azon tűnődve, miért nem voltam én itt mostanában? 

Ja, igen, az izületeim. 

Nemrég még menni is alig tudtam, nemhogy csatangolni a természetben. 

Rögtön hálát is adtam minden megtett lépésért, mert ami most természetes, az nemrég még vágyálom volt.

Néha ennyi is elég a boldogsághoz.