A héten arra gondoltam, hogy na tessék, már megint elmúlt egy év, nyomtalanul, eseménytelenül, mintha nem is lett volna.  Egyel többet adhatok az éveim számához, és ennyi.

De tényleg csak ennyi?

Végig gondoltam, milyen is volt 2021.

Rosszul kezdődött, mert Szilveszter reggelére elpusztult hű kis kutyám, Picike.  Hiányát pakolászással próbáltam enyhíteni, néha kisétáltam a parkba a padhoz, ahol több mint tíz évvel ezelőtt találtam.  

Később enyhült a szomorúságom, és az idő is, eljött a kirándulások ideje.
  Hajóztam a Dunakanyarban, jártam a vácrátóti arborétumban, a móri pincészetekben.  Ültem a kis vonaton Szilvásváradon, túráztam a Bükkben.

Lett kertem, a nyolcvanhárom éves szomszéd bácsinak köszönhetően.

Lett egy rakás kiscicám, egy általam etetett kóbor macskának köszönhetően.

Lett védettségem (remélem), a három covid-oltásnak köszönhetően. 

Később fölös energiámat a lakáson vezettem le.

Augusztusban egy barátnőm bátyja meghalt, két kutya maradt árván.  A kisebbiket, egy palotapincsi féleséget magamhoz vettem,  így most már kutyám is van.

Lecseréltem a bútoraim egy részét, ennek köszönhetően anyagilag legatyásodtam, viszont ötösöm lett a lottón. Kétszer is.

A skandinávon.

Na majd az idén, talán bejön egy komolyabb nyeremény is. Lehet, hogy veszek majd ötös lottót is néha.

Mindent össze vetve nem is volt ez olyan rossz év. 

2020.  oktőber 30.

Délelőtt munka közben  azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon.  A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták. 

Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt.  

Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat.   Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak.   Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa.  Egy másik, egy csodás világ ígérete.  

Ott akkor  egy pillanatra elfogott a vágy egy szebb, modernebb otthon után.

Amúgy évek óta készülök lecserélni a bútort, csak nem haladtam vele sehová.

Aztán szép lassan valami elindult január vége felé .  Akkortájt sokat itthon voltam, a Netflixen Marie Kondót néztem és hasonló okosságokat, ki is tört rajtam a minimalizmus.  Kacatkihajigálás, tárolódobozok beszerzése, egészen addig, amíg februárban be nem indult a munka.   Nyár közepéig nyugiban voltam,  de amikor éppen lett pár hetes pihenőm, újra bekattantam.

Megvettem a heverőt, rájöttem, hogy illene hozzá valami tégla mintás tapéta. Tapétáztam.  Aztán jött az ajtók lefestése, épp hogy befejeztem, újra meló.  Később  vettem egy Kallax polcot, csak mert a fiam úgyis rendelt az Ikeából dolgokat, meg amúgy is jó ötlet volt.  Megint később gardróbszekrényt, aztán egy könyvespolcot.  Szép lassan teljesen elskandinávosodott a lakás.  Bár én szerettem a régi jó kis elemes román szekrénysoromat is, sőt amikor a könyvespolcot összeszerelte a fiam és a helyére rakta,  valahogy ridegnek, barátságtalannak éreztem.  Volt egy két pillanatom, amikor úgy éreztem, vissza kellene hozni a tárolóból a régit, mert az sokkal otthonosabb volt. 

Emlékszem, régen az idős családtagokat, ismerősöket  próbálták rábeszélni az új, modern bútorokra de hiába telt volna rá, az istennek sem akartak megszabadulni a régi kacattól.  Most értettem meg, hogy mennyire lehet ragaszkodni egy régi, kopottas, idejét múlt bútorhoz.  Története van, emlékek fűződnek hozzá,  életünk tanúja.

Volt valamikor egy pillanatnyi álmom, amit akkor szinte rögtön el is felejtettem.  De ez az év arról szólt, hogy szép lassan megvalósítottam.  Persze van még mit csinálni, de az majd az új év dolga lesz.