Igazából azt hittem, a műtéttel kész, vége a betegségemnek, ennyi volt.  Itthon a tüdőgyógyász árulta el, hogy jelentkeznem kell a beküldő orvosnál utókezelésre..

Ez viszont nem olyan egyszerű, mint aminek látszik.  A megyében egyetlen mellkasi kórház van, jó messze tőlünk, na, oda tartozok.  Igaz, hogy feltalálták már a telefont, csakhogy nem olyan könnyű a doktornőt elérni.  És ha mégis sikerül, akkor éppen nem ér rá, esetleg megígéri, hogy majd felhív, ha lesz ideje.  Aztán pár hét várakozás után, amikor újra sikerül elérni telefonon, lebacarint, hogy minek várom az ő hívását, nincs arra ideje, hogy minden beteget felhívjon....  

Most éppen néhány sikertelen hívás után megígérte, hogy majd felhív. Kíváncsi vagyok nagyon.  

Nem is értem, a daganatos csoportban szoktak olyat írni a  betegek, hogy az orvosom azt mondta, az orvosom szerint...., az orvosom megnézte a leletemet, meg ilyenek.   Én meg csak telefonon tudok velük értekezni, de az sem mindig jön össze.

Tudom, hogy sok a beteg, zsúfoltak a kórházak, meg tenger bajuk van, de ilyenkor úgy ki tudok borulni, amikor magamra hagynak, leszarnak.  Ha meg  feladom, ráhagyom, akkor egyszer csak eszükbe jutok, és azért is én leszek a hibás, hogy nem kerestem őket.

Lehet, mégis csak jobb lett volna egy sámánt keresni?

Sosem szerettem betegségblogokat olvasni, bármilyen népszerűek is voltak.  Mindenki maga tudja, hogy éli meg ezt a helyzetet, lehet, segít ha kiírja magából.  Én inkább kerültem ezt a témát, és nem is gondoltam arra, hogy esetleg velem is előfordulhat bármi komoly, végzetesnek tartott nyavalya.

Aztán karácsonykor jött a hideg zuhany: a tüdőgyulladás mellett egy daganatot is találtak a sürgősségin.  Ráadásul az ünnepek miatt a tüdőgondozóban is szabadságon voltak, így csak január elején kerültem  szakorvos elé.

Innentől elkezdtek pörögni az események.  CT, időpont még azon a héten. Az eredmény után beutaló Deszkre, nem egészen egy hét múlva.  

Eddig mindig azt hallottam, hogy hosszú a várakozási idő az egészségügyben, hát itt most nem volt az   Megrémített ez a gyorsaság, de a biopszia eredménynél aztán elakadt a dolog. Több mint egy hónapig vártam a molekuláris diagnosztika eredményére.  Aztán megjött, és se megerősíteni, se kizárni nem tudta az áttétek jelenlétét.  Akkorra már Frontinon éltem, a családom próbálta tartani bennem a lelket.  Fogadkoztam én magamban, hogy nem adom fel, küzdök magamért, de eldönteni könnyebb, mint betartani.  

A cigit azt persze szinte rögtön eldobtam, nem volt könnyű, de a nikotin tapasz sokat segített.  Az étrendembe is több zöldséget, gyümölcsöt iktattam be, a rendszeres napi sétáról pedig Süti, a hiperaktív kutya gondoskodott.  A lépésszámláló este sokszor több mint húszezer lépést mutatott, ami bő tíz kilométernek felel meg.

 Vidám sorozatokat néztem, sok stand up-ot , pozitív megerősítéseket, riportokat gyógyult betegekkel.

A család és az ismerősök csodás gyógyulástörténetekkel bombáztak.  Szinte mindenki ismert valakit, aki ismert valakit, akiről már lemondtak az orvosok, aztán egyszer csak meggyógyult.  Én is ismerek több olyan embert, akinek daganata volt, megműtötték, aztán kész, ennyi, azóta köszöni szépen, jól van. 

Mire a PET CT-ig eljutottam, már jobb volt a közérzetem, mint bármikor az utóbbi években.  Csak persze a tudat, hogy az az izé, az bizony ott van.

Több mint négy hónap után eljutottam a műtétig.  Most lábadozok, vár még egy utókezelés is, ami nem tudom, miből fog állni, de ha ez kell a teljes gyógyuláshoz, hát állok elébe.

.