Napra pontosan ma egy éve írtam ezt a posztot egy azóta megszűnt helyre. Akkor még csak álmodoztam, hogy lesz egy kertem. Most van, de erről majd később.
Gyerekkoromban nagymamámnál nevelkedtem, legalábbis a hétköznapokat ott töltöttem. Kertes kis parasztházban éltek, ahogy mindenki ott a város széli kerületben. Tanyáról a városba beköltöző parasztemberek laktak arrafelé
Tulajdonképpen a tanyai életformát folytatták csak most már a városban. A nagy portákon szinte minden szükséges zöldség, gyümölcs megtermett. Minden háznál volt tyúk, kacsa, liba, egyéb szárnyas jószág. Az ólakban legalább egy malacot illett nevelgetni, de inkább többet. Néhol még tehenet is tartottak. Reggel jött a pásztor, összeszedte a tarka népséget, és a csorda az országúton elsétált a város széli legelőre. Esténként szerettem nézni, ahogy megérkeznek. Amikor bekanyarodott a sereglet a földes kis utcákra, időnként kivált egy tehén, és besétált a sarkig tárt nagykapun. A következő nyitott kapunál megint csak ugyanígy. Csodáltam, hogy milyen ügyesen hazatalálnak.
Szerettem az állatokat, de a kertet, kertészkedést egy csöppet sem. Pedig nagymamám elkerített nekem egy kis darabka földet, hogy majd ott én tanulgatom a veteményezést, virágápolást, de én csak a gyomlálást gyakoroltam szorgalmasan. Ami zöld, ki vele, így nem lesz rá gond később.
Nem is értettem, mit lehet annyit bíbelődni a növényekkel. Meglocsoljuk, aztán nőnek maguktól! Az meg végképp nem ment a fejembe, miért dicsekednek vele.
- Juliskám, jöjjön már be, nézze meg a muskátlimat. Hát nem gyönyörű?
Ugyanolyan volt az, mint a mienk, vagy a többi szomszédé. Egymás közt cserélgették a magokat, hajtásokat, palántákat.
Estefelé, dolguk végeztével kiültek az asszonyok a kapu elé. Mindig úgy kezdték, hogy eleinte csak átkiabáltak egymásnak: - Hogy van, szomszédasszony? Aztán nemsoká egyik is, másik is hóna alá kapta a kis sámlit, kupacokba gyűltek, kezdődött a traccsparti. Tyúkokról, virágokról, háztartásról, betegségekről. A "mostani" fiatalasszonyokról, akik inkább elmennek a gyárba dolgozni, dehogy piszkolnák be a kezüket a házi munkával. Belvárosi összkomfortos lakásban akarnak élni, kényelemben.
- Majd megtudják, amikor egy szál gyökérért is a boltba kell szaladni!
- Ugyan, nem főznek ezek már, esznek az üzemi konyhán, meg konzervet vesznek.
Igazából én is összkomfortos lakásban szerettem volna élni, a belvárosban, ahol van rendes járda, fényes kirakatok, pezseg az élet, a parkettás lakásokban bent van a folyóvíz és a wc-re sem tyúkkakin csúszkálva kell kimenni.
Később anyukám a tanyáról beköltözött a belvárosba, és én is haza kerültem, mert innen már közel volt az iskola. Megkaptam az áhított komfortos életet, és nem is hiányzott a külváros világa
Amikor lakásom lett, gondoztam néhány szobanövényt, majd egyre többet. Valahogy elkezdtek szaporodni a virágcserepek a szobában, majd észrevettem, hogy a déli fekvésű konyhában jól érezné magát néhány muskátli, petúnia. Balkonládát vettem, palántákat, és rájöttem, a virág valami olyasmi, mint a gyerek: mindegyik szép, de a saját sokkal szebb, különlegesebb.
Aztán elköltöztünk onnan. Ez a mostani lakás minden tekintetben kényelmesebb, mint a régi, csak nincs napsütötte konyhaablakom. Sőt, semmilyen konyhaablakom sincs, csak egy főzőfülke, beugró a lakás egy sarkában. Igazából nem zavart ez olyan nagyon addig, amíg aktív dolgozó voltam.
Azt hiszem, amikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem úgy érezni, hogy kertes házban szeretnék élni. Talán, mert több időm lett kényelmesen nézelődni a piacokon és a virágboltok előtt.
Egyre többet álmodoztam saját kertről, gondolatban teli ültettem gyerekkorom virágaival: színes tátikákkal, sárga sarkantyúvirággal, petúniákkal, estikével, hajnalkával. Közben tudtam, hogy nem sok esélyem van a megvalósításra, és még ha lenne is.... Hatvan fölött már inkább eladják házaikat az emberek és panelbe költöznek, sok ilyet ismerek. Ebben a korban már nem olyan könnyű ásni, kapálni, gyomlálni, kertet gondozni napi szinten.
Aztán egyszer csak itt volt a vírus, vele együtt a bezártság. Láttam a tévében, hogy az embereken kitört a kertészkedési hajlam. A panellakók is kerítettek maguknak egy talpalatnyi helyet, ahová legalább egy virágládát le tudtak tenni. Bár még nem tudtam, hogy hol találok neki helyet, de vettem balkonládát, ültettem bele két vinkát, cserépbe két tő petúniát Konyhaablakom nincs, a szoba ablakai utcára néznek, plusz földszinten lakom Belül keskeny a párkány, kivül van hely, de mi van, ha elviszik? Végül kitaláltam, hogy a hátsó bejáratnál, a tároló ablakába teszem. Az ott nem egy forgalmas közterület, mi, bagósok járunk ki oda cigizni.
És íme, lett kertem, még ha csak parányi is, de nap min nap öröm ránézni, mert nincs is szebb virág a saját virágnál.
Fotó: saját
