Komolyan mondom, megáll az eszem.   Pár dologért mentem a Pennybe csütörtökön, de már bevásárlókocsi is alig volt.   Úgy vásároltak az emberek, mintha a világvégét jelentették volna be. 
Természetesen a vécépapírt vitték, mint a cukrot.   Akartam venni egy kiló lisztet, persze az sem volt.  Csak bámultam, lemaradtam volna valamiről? 

 Megmondták, az élelmiszerboltok, drogériák nyitva lesznek a jövő héten is.   Meg egy csomó más üzlet is.   Akkor most mi ez a roham?

Lehet, hogy a vécépapírnak van valami nyugtató hatása, a lisztnek ugyanúgy.  Vagy a kettőnek együtt.  Talán a vírust is ölik.   Fő, hogy járvány idejére legyen otthon jó sok.   Úgy látszik, a vécépapír egy fix pont lett az emberek életében, szar helyzet esetére.

Ki kellene próbálnom, de én már hétfőn felvettem ez első adag kínai vakcinát.  Semmi mellékhatása nem volt,  állítólag majd a másodiknak. 

Hónap végén kiderül.

Ma délben hívtak a háziorvosi rendelőből, hétfőn lehet menni oltakozni.   Azt persze nem közölték, milyen vakcinával, de rákérdeztem.   Természetes, hogy a kínait kapom, erre számítottam. 

Van némi ellenérzésem, de ha azt nézzük, a kínaiak orvoslásban jók.  Kőgazdag emberek vagyonokat fizetnek, hogy Kínában gyógyulhassanak.  Viszont sorozatgyártásban elég gyengék. 

Csak remélni tudom, hogy nem tízéves gyerekek gyártják napi húsz órában a nekem beadandót.  Vagy az nem Kínában van?   Na mindegy.  Hétfőn be leszek oltva, aztán majd elmondom mi volt.

Vagy nem.  Mindannyian Isten kezében vagyunk.  Vagy a Sinopharméban.

Az úgy kezdődött, hogy  eszembe jutott, hogy át kellene nézni a számlákat.  Kidobálni a régieket, helyet csinálni az újnak.   Közben az is az eszembe jutott, hogy a cipős dobozt, amiben tartom őket, be lehetne vonni azzal az öntapadós tapétával, ami évek óta hever a mosogató alatti kacatosban. 
Be is vontam, mindjárt hármat, elégedetten néztem, milyen jól néznek ki.   Aztán  egyszer csak észrevettem, hogy az egyik polcon, ahol a fiam vackai vannak, mekkora rumli van.  Nem ártana valami tárolódobozba bepakolni,mégis csak jobban mutatna.
Elmentem, vettem tárolódobozokat, bepakoltam, szuper,  öröm és boldogság!

De még mindig lehetne itt nagyobb rendet csinálni!    A múltkor  találtam egy dokumentumfilmet a Netflixen a minimalista stílusról, meg kellene nézni, hátha ad valami új ötletet.

 Eddig úgy gondoltam a minimalista stílus a gazdagok világa.   Azoké, akik drága tárgyak megvásárlásában keresik a boldogságot, aztán egyszer csak megcsömörlenek, és kihajítják az egészet.   Ami részben igaz is, de egy hozzám hasonló kisember is kaphat használható tippeket, ha egy kicsit beleássa magát a témába.

Szóval, megnéztem a Minimalisták: A kevesebb most több című filmet, később a  Tidying Up With Marie Kondo című reality sorozatba is belekezdtem, azóta szinte minden napra akad valami fölösleges, kidobni való kacat.
Na persze nem annyi, mint az amerikai középosztálynak, mert ezeket a műsorokat az ő vásárlási mizériájukra találták ki, de az évek során nálam is felgyűlt a lom.

És akkor minderről eszembe jut egy másik film, a Dolgozó anyák, ugyancsak a Netflixről.

Az egyik szereplő, Frankie, szülés utáni depresszióban szenved, és nagyon rendetlen.   A párja ad neki egy könyvet a rendrakásról.  Frenkie elolvassa, majd elkezdi kipróbálni.  Kihordja a ház elé a fölöslegesnek itélt cuccokat, de egy idős néni közli vele, hogy ezekért a holmikért az E Bay-en jó pénzt lehet kapni.
Frenkie úgy belejön, hogy teljesen kiürít mindent, majd a házat is eladja.

Nem valószínű, hogy így fogok járni, már eleve kitartásom sincs annyi hogy hosszútávon ilyesmivel foglalkozzak, de egyelőre még szekrényeket rendezgetek, pakolászok, lomtalanítok.

És jól érzem magam tőle!

Van az úgy, hogy kell egy kis séta, még télen is.  Szeretem a havas tájat, meg kell egy kis levegőzés is.  Valahogy ilyenkor mindig útba esik a Pad.  Az , amelyiknek a tövében Picikét megtaláltam.  Ide ültem le, itt beszélgettem hozzá.

Egy hónapja, hogy elment, lassan kezdek hozzászokni, hogy már nincs.  Néha állatmenhelyes oldalakra tévedek, eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha örökbe fogadnék egy kutyát?  Aztán rájövök, nem jó ötlet, legalábbis most még nem.  Úgyis csak Picikéhez hasonlítanám, őt meg nem lehet pótolni.

Pólófelirat:  A gazdag emberek márkás pólóban járnak, a boldogok kutyaszőrösben.

2010 június közepe, forró nyári este.  Délutános műszakból tartottam hazafelé, amikor a túloldalon a bérházak csendjét hangos kutyaugatás verte fel.  Ahogy odanéztem, egy apró fehér  kis jószág szaladt ki az útra, nyomában három megtermett loboncos bolhabusz.

- Úristen, ezek megeszik vacsorára ezt az apróságot! - gondoltam magamba, és át akartam szaladni, hogy megmentsem.  De akkor váratlanul a kis blöki visszafordult, és dühös ugatással rontott a loboncosokra.  Azok visszahőköltek, és ahányan voltak, annyi irányba szaladtak.

Elnevettem magam, mentem tovább, de a gondolataim időnként visszatértek a kis fehér kutyához.  Akkoriban egyedül éltem, néha eszembe jutott, hogy jó lenne valami kis élőlény otthonra.

2010. június 20, hétvége.  Egyedül sétálgattam a Ligetben.  Az egyik pad melletti bokor körül gyerekek csoportjára lettem figyelmes. Nevetgéltek, majd hirtelen szétrebbentek.  - Itt egy mérges kiskutya! - kiáltottak felém.  Odamentem, a kis fehér hevert a bokor alatt.  Felé nyúltam, hogy megsimogassam, figyelmeztetően morgott rám. 

Leültem a padra, elmondtam neki, hogy szeretném egy kicsit megsimizni, nem akarom bántani.  Aztán óvatosan felé nyúltam.  A hátára feküdt, felkínálta a hasát.  

Én még nem igazán voltam benne biztos, hogy haza akarom őt vinni, de amikor felálltam, ő is felállt és elindult velem.  Ez volt az a pillanat, amikor gazdi lettem, bár  még nem tudtam róla. Ideiglenes befogadónak gondoltam magamat. 

Picike hamar feltalálta magát nálam. Elszaladtam a boltba kutyakajáért, mire hazaértem, már az ágyamon ült.  Amikor teli hassal elszunyókált, nyüszítésre lettem figyelmes . A lábaival úgy kalimpált, mintha futna.  Megsimogattam a kis buksiját, kinyitotta a szemét, felnézett a plafonra és kisimult az arca.  Megnyugodva aludt tovább.  Ez még hónapokig eltartott, mire álmában is biztonságban érezte magát.

Néhány nap múlva elvittem megnézetni, van e csipje.  Természetesen nem volt.  Az állatorvos a fogai alapján három évesre saccolta.

Nagyokat sétáltunk, keringtünk a városban, hátha valamelyik környéket felismeri, vagy őt ismeri valaki.  Mindenkinek elmondtam, hogy talált kutya, keresem a gazdáját, de úgy látszik, nem hiányzott senkinek.

Egy év múlva, amikor eljött az oltás ideje, csipet kapott, így hivatalosan is a nevemre vettem.  De akkor már azt hiszem, ha jelentkezett volna érte a régi gazdi, akkor sem ment volna vissza vele, és én sem hiszem, hogy szívesen visszaadtam volna.

Tíz év telt el együtt.  A jelenléte nem borította fel az életemet. Soha nem rágott meg semmit, csöndesen várta, hogy hazaérjek a munkából.

Picike nem volt egy cukiskodó kiskutya. Nem játszott labdával, nem tudott kunsztokat, még az eldobott faág is hidegen hagyta.  Picike  egyszerűen csak  létezett.

Észrevétlenül szivárgott be a lelkembe, feltűnés nélkül vette át a hatalmat.

Most, hogy elment, minden rá emlékeztet.  Reggel még óvatosan lépek le az ágyról, hátha ott a kutya.  Ha megnyitom a csapot, hogy elmosogassak, várom, hogy odaballagjon a tálkájához, mert ilyenkor mindig van benne valami extra finomság. 

Ha kiürült egy nejlonzacskó, még tenném félre kutyakakis zacsinak. 

Ha előveszem a kis kézi porszívót, odanézek a vackára, alszik-e, nehogy felébresszem.  Ha ablakot nyitok, hol is a kutya, nehogy megfázzon.

Az előszobában ott hever a kiskabátja, rajta az elárvult póráz. Nem vagyok képes kidobni.

Egyszer majd elmúlik, de kutyát már biztos nem akarok többet.

Nyugodj békében, Picike!