Kinyitottak a teraszok, lehet kiülni kávézgatni, sörözgetni, bámészkodni. Bár mifelénk inkább a sétát választják az emberek. Én is a Liget felé veszem az irányt napsütéses délutánonként, egy kis séta rám fér.
Ücsörgök kicsit a padon, ahol Picikét találtam. Emlékezek. Még mindig, de már nem olyan fájó a hiánya. Valamikor szeretnék egy kutyát, a fiam meg háborog, hogy nem kell kutya. Nem mintha az ő gondja lett volna, de becsületére legyen mondva, az utolsó hetekben nagyon kivette a részét az ápolásból. Hajnalonta kivitte pisilni, ha mégis becsurgott, hajszárítóval szárítgatta, össze is takarított utána. Viszont nem álmából ébredt, mert egész éjszaka játszott a számítógépen, könnyű volt így odafigyelni. Most meg lázong, ne hozzak kutyát, mert ő nem fogja gondozni. Hát basszus, a tíz évből két hetet áldozott rá. Na mindegy, majd azt úgyis én döntöm el, hogy lesz kutya vagy nem. Ha a magasságos odaföntlakó kutyát szán nekem, akkor biztos, hogy lesz. Addig meg etetek egy kis kóbor macskát, de olyan vad szegényke. Ha meglát az udvaron cigizni, oda fut hozzám, rám nyávog, én meg hozok neki kaját, de annyira félős, hogy csak akkor eszik, amikor elmentem onnan.
Lehet, hogy meg tudnám szelídíteni, de valahogy nem akarok macskatulajdonos lenni.
