Amikor dolgoztam, nem nagyon néztem sorozatokat, két műszak mellett nem volt értelme.  Vagyis néztem, de olyanokat, amik különálló epizódokból álltak, mint a Helyszínelők, Doktor csont, ilyenek.  Ezeket akkor is tudtam követni, ha egy-egy részről lemaradtam. 

Most hogy nyugdíjas vagyok teljesen rákattantam a sorozatokra, találok is bőven a Netflixen.

Eleinte vígjátékokat néztem, de lassan kifogytam belőlük.  Aztán jött a Homeland, elég izgalmas, habár nem szeretem a CIA-s filmeket, a nyavalygósakat sem, ez meg nyavalygós CIA-s robbantós volt.  De legyűrtem mind a nyolc évadot.  Utána találtam rá a Feketelistára.  Az első évad teljesen megfogott, de ahogy haladok vele, egyre jobban bonyolódnak a szálak.  Lassan kezd hasonlítani egy brazil/török szappanoperára,  időnként pedig szürreálisabb mint a Cápavihar.  Úgyhogy időnként tartani kell benne egy kis szünetet.  Ilyenkor jól jön valami tingli tangli kis romantikus vígjáték. 

Hétvégén meg ott az X faktor.  Habár, az idén a zsűri alulmúlta önmagát a válogató alatti ripacskodással.  Lehet, hogy ez kell a népnek,  meg a tehetségtelen szereplők alázása?   A székes feladatoknál már legalább megkomolyodtak, de akkor sem értem, hogy Csobot Adél mi a szart keres ott.  Ordít róla, hogy fingítása sincs, mit is kellene  csinálni.  A jókat hazaküldi, a rosszakat megtartja, ahogy Puskás Peti csinálta régebben.  De ő legalább mostanra  bekeményített, és tényleg nagyon jó csapatott válogatott össze. Mellesleg többet sírt, mint Gáspár Laci a tíz évad alatt összesen.  

Évek óta agyalok rajta, hogy lemondom a kábeltévét, aztán mégis marad.  Most például az X faktor miatt.  Bár nem tudom, érdemes -e?

Ott hagytam abba július végén, hogy tartok egy kis pihenőt, utána kifestem a vécét.  Na, ez se így lett, mert telefonált a főnök, munka van!  Igazából örültem is, mert elég jól kiköltekeztem, pedig még vannak terveim.  Akarok még venni pár dolgot a lakásba, viszont  beszereztem magamnak néhány pénzpusztító dolgot.  Vagyis macskákat.

Úgy történt, hogy megsajnáltam egy kóbor macskát, olyan sovány volt , néha adtam neki enni.  Aztán már el is várta.  Hálából befialt a kertbe.  Négyet!  Amikor nagyobbak lettek a kölykök, próbáltam gazdit keresni nekik, de a fészbuk mindig teli van  kismacskákkal.  Lehetetlen küldetés.  A macskák maradtak, és egyre többet zabáltak.  Később kettő eltűnt, de még mindig van három zabagép.  Ráadásul a szomszédok sem örülnek, hogy ideszoktattam őket.  

Augusztus végén egy barátnőmnek meghalt a bátyja.  Elmondta, mennyi intézni való szakadt rá, és még a két árván maradt kutya sorsát is rendezni kell.   Na és persze mintegy véletlenül rákérdezett, nem akarnék-e egy kutyát.  Az egyik kicsi, palotapincsi keverék, lakásban jól ellenne.  A másik, egy foxi menhelyre került.  Mert azt ugye mondanom se kell, hogy lett egy kutyám, egy ütött-kopott kis palotapincsi keverék személyében.

Igazából amúgy is szerettem volna kutyust,  a menhelyről készültem kihozni egyet, de úgy látszik, a sors Csiperkét szánta nekem.  

Azt hittem, ha nyugdíjas leszek, mindenre jut időm.  Na ja, ahogy Móricka elképzeli!   Ugyanúgy eltelnek a napok, mint aktív dolgozó koromban.  Sokszor el is gondolkodtam rajta, hogy a fenébe tudtam én a házi robot mellett még dolgozni is eljárni.   

Később mégis úgy adódott, hogy eladtam a bőröm.  Igaz, akkoriban hat órában egyeztünk meg, de ez mostanában igen csak kitolódott nyolc, néha kilenc órára is.  Azért ez fóliában nem semmi.   Na jó, ilyenkor, kánikula idején hamarabb befejezzük, de ez csak átmeneti.  Mint az én kis szabadidő túltengésem is.

Amikor bejött a meleg, kitaláltam, hogy nem főzök, inkább hordom az ételt.  Ráadásul már két hete a fóliában sincs munka, itthon ájuldozok a melegtől.  Aztán lett egy kis hűvös, magamhoz tértem, és a másfél hetes tespedés után vettem egy heverőt.  Már  egy éve tervezem, de valahogy mindig ellustítottam.  

Na, heverő megjött, gyönyörű, sötétszürke, amilyet mindig is szerettem volna, pont megy a szürke szőrös díszpárnáimhoz.   Igen, csak éppen a fal színe valahogy nem passzol.   Ide évek óta szerettem volna tégla mintás tapétát tenni.   Ez is csak álom maradt, mert a tapéta nem jött a helyembe, a falra meg főleg nem ugrik fel magától.  De ha már ennyire ki vagyok pihenve, akár neki is foghatnék.

És lőn!  Vért izzadva, fogcsikorgatva,  egy délután alatt  megcsináltam!   A dolog szépségét az adta, hogy azon a falon van két ablak és egy radiátor.  Szabtam, illesztettem, anyáztam, de akkor is!   Abbahagyni nem mertem, mert ahogy ismerem magam, az elkövetkező néhány évben biztos, hogy nem fejezném be.  

Már csak a wécét kellene kifesteni, meg talán az előszobát is.  A festéket még tavaly megvettem,  most várom, mikor lesz a következő lakásátalakítási rohamom.

Előbb-utóbb az is megérkezik.  

Régóta álmodozok egy kertes házról, vagy legalább is egy kertről, úgy látszik, az égiek meghallgattak.  Hirtelen váratlanul lett egy kertem.

Úgy történt a dolog, hogy az egyik földszinti lakó elköltözött, neki volt egy kis előkertje, amit az ő távozása után gyorsan fel is vert a gaz.

Néhány hónap múlva beköltözött az új lakó, egy több mint nyolcvan éves bácsika.   A bácsi bottal jár, a szemetet is mi, szomszédok visszük ki helyette,  látszott, hogy ő biztos nem fog nekiállni kapálgatni, gazolni.   Gondoltam egyet, megkérdeztem, használhatom-e a kertet.  Kigazolnám, virágokat ültetnék bele.  A bácsi nem hogy megengedte, még örült is neki.  Így aztán mindenki jól járt.  

A talaj nem éppen jó minőségű, teli van kő és cserépdarabokkal, a vérehulló fecskefüvet hiába irtottam ki, mindenütt kidugja a fejét,  meg valami zöld izé is burjánzik piszokul.  Nem beszélve az ibolyáról, ami már rég nem virágzik, de terjeszkedik ész nélkül.   A gyöngyvirágokra is ráfér egy kis regulázás. Na de innen szép nyerni!

Szóval, kertem már van, még ha nem is olyan, mint amit megálmodtam.  De nem adom fel!   A piacon járva mindig veszek néhány palántát   

Kapálok, ültetek, locsolok, gyomlálok.  Harcolok a csigákkal, hangyákkal, levéltetvekkel. 

Közben imádkozok, sokáig éljen a bácsi, mindnyájunk örömére.

Fotó:saját

Napra pontosan ma egy éve írtam ezt a posztot egy azóta megszűnt helyre.  Akkor még csak álmodoztam, hogy lesz egy kertem. Most van, de erről majd később.

Gyerekkoromban nagymamámnál nevelkedtem, legalábbis a hétköznapokat ott töltöttem.  Kertes kis parasztházban éltek, ahogy mindenki ott a város széli kerületben.  Tanyáról a városba beköltöző parasztemberek laktak arrafelé

Tulajdonképpen a tanyai életformát folytatták csak most már a városban.  A nagy portákon szinte minden szükséges zöldség, gyümölcs megtermett. Minden háznál volt tyúk, kacsa, liba, egyéb szárnyas jószág.   Az ólakban legalább egy malacot illett nevelgetni, de inkább többet.  Néhol még tehenet is tartottak.  Reggel jött a pásztor, összeszedte a tarka népséget, és a csorda az országúton elsétált a város széli legelőre.  Esténként szerettem nézni, ahogy megérkeznek.  Amikor bekanyarodott a sereglet a földes kis utcákra,  időnként kivált egy tehén, és besétált a sarkig tárt nagykapun. A következő nyitott kapunál megint csak ugyanígy.  Csodáltam, hogy milyen ügyesen hazatalálnak.
Szerettem az állatokat, de a kertet, kertészkedést egy csöppet sem.  Pedig nagymamám elkerített nekem egy kis darabka földet, hogy majd ott én tanulgatom a veteményezést, virágápolást, de én csak a gyomlálást gyakoroltam szorgalmasan.   Ami zöld, ki vele, így nem lesz rá gond később.
Nem is értettem, mit lehet annyit bíbelődni a növényekkel.  Meglocsoljuk, aztán nőnek maguktól!  Az meg végképp nem ment a fejembe, miért dicsekednek vele.
- Juliskám, jöjjön már be, nézze meg a muskátlimat.  Hát nem gyönyörű?
Ugyanolyan volt az, mint a mienk, vagy a többi szomszédé. Egymás közt cserélgették a magokat, hajtásokat, palántákat.

Estefelé, dolguk végeztével kiültek az asszonyok a kapu elé.  Mindig úgy kezdték, hogy eleinte csak átkiabáltak egymásnak: - Hogy van, szomszédasszony?  Aztán nemsoká egyik is, másik is hóna alá kapta a kis sámlit, kupacokba gyűltek, kezdődött a traccsparti.  Tyúkokról, virágokról, háztartásról, betegségekről.  A "mostani" fiatalasszonyokról, akik inkább elmennek a gyárba dolgozni, dehogy piszkolnák be a kezüket a házi munkával.  Belvárosi összkomfortos lakásban akarnak élni, kényelemben.
- Majd megtudják, amikor egy szál gyökérért is a boltba kell szaladni!
- Ugyan, nem főznek ezek már, esznek az üzemi konyhán, meg konzervet vesznek.
Igazából én is összkomfortos lakásban szerettem volna élni, a belvárosban, ahol van rendes járda, fényes kirakatok, pezseg az élet, a parkettás lakásokban bent van a folyóvíz és a wc-re sem tyúkkakin csúszkálva  kell kimenni.

Később anyukám a tanyáról beköltözött a belvárosba, és én is haza kerültem, mert innen már közel volt az iskola.  Megkaptam az áhított komfortos életet, és nem is hiányzott a külváros világa

Amikor lakásom lett, gondoztam néhány szobanövényt, majd egyre többet.  Valahogy elkezdtek szaporodni a virágcserepek a szobában, majd észrevettem, hogy a déli fekvésű konyhában jól érezné magát néhány muskátli, petúnia.  Balkonládát vettem, palántákat, és rájöttem, a virág valami olyasmi, mint a gyerek: mindegyik szép, de a saját sokkal szebb, különlegesebb.
Aztán elköltöztünk onnan.  Ez a mostani lakás minden tekintetben kényelmesebb, mint a régi, csak nincs napsütötte konyhaablakom.  Sőt, semmilyen konyhaablakom sincs, csak egy főzőfülke, beugró a lakás egy sarkában.  Igazából nem zavart ez olyan nagyon addig, amíg aktív dolgozó voltam.
Azt hiszem, amikor nyugdíjba mentem, akkor kezdtem úgy érezni, hogy kertes házban szeretnék élni.  Talán, mert több időm lett kényelmesen nézelődni a piacokon és a virágboltok előtt.

Egyre többet álmodoztam saját kertről, gondolatban teli ültettem gyerekkorom virágaival: színes tátikákkal, sárga sarkantyúvirággal, petúniákkal, estikével, hajnalkával.  Közben tudtam, hogy nem sok esélyem van a megvalósításra, és még ha lenne is....  Hatvan fölött már inkább eladják házaikat az emberek és panelbe költöznek, sok ilyet ismerek.  Ebben a korban már nem olyan könnyű ásni, kapálni, gyomlálni, kertet gondozni napi szinten.

Aztán egyszer csak itt volt a vírus, vele együtt a bezártság.  Láttam a tévében, hogy az embereken kitört a kertészkedési hajlam.  A panellakók is kerítettek maguknak egy talpalatnyi helyet, ahová legalább egy virágládát le tudtak tenni. Bár még nem tudtam, hogy hol találok neki helyet, de vettem balkonládát, ültettem bele két vinkát, cserépbe két tő petúniát  Konyhaablakom nincs, a szoba ablakai utcára néznek, plusz földszinten lakom  Belül keskeny a párkány, kivül van hely, de mi van, ha elviszik?  Végül kitaláltam, hogy a hátsó bejáratnál, a tároló ablakába teszem.  Az ott nem egy forgalmas közterület, mi, bagósok járunk ki oda cigizni.
És íme, lett kertem, még ha csak parányi is, de nap min nap öröm ránézni, mert nincs is szebb virág a saját virágnál.

Fotó: saját