No, hát a december megkoronázta az egész évet!  Lett egy hiperaktív kutyám, pedig már nem akartam állatot, és lett egy tüdőgyulladásom, azt meg főleg nem akartam.

Az elárvult kutyát a barátnőm látta meg egy fb. hirdetésben.  Telefonált, intézkedett, aztán mentünk megnézni a jószágot.  Egyedül volt egy üres házban, ahogy meglátott rögtön hozzám rohant, rám ugrott , épp csak azt nem mondta, hogy vigyél el innen.  

Azt írták a posztban, nagyon játékos, a törődést többszörösen meghálálja.  Hát ja, felugrálással, arcon nyalogatással.  A játékos meg azt jelenti, hogy szökős, de erre már csak később jöttem rá.  

Az első napokban, ahogy kitettem a lábamat a lakásból, éles hangon nyüszített.  Legszívesebben vissza vittem volna, öreg vagyok én már ehhez.  Aztán úgy gondoltam, mégis csak adni kell a dolognak egy esélyt.

Süti maradt, és elkezdtünk megtanulni együtt élni.

Amúgy okos, figyel, igyekszik alkalmazkodni, kivétel, ha macskát érez a közelben.  Imádja őket kergetni.  Ez ügyben néhányszor megpattant, két utcával arrébb sikerült megtalálni.  Viszont amikor hívtam engedelmesen oda jött, és hagyta, hogy rátegyem a pórázt.

A nyüszítést is abba hagyta, megtanulta, hogy nem marad magára sokáig.  

Ha valahol a városban elkóborol egy kutya, az biztos, hogy megjelenik a hírfolyamomban.  Meg is osztom nyomban.  Eltűnt macskák is felbukkannak nálam, de azt nem igazán osztom meg.  Ki az a parafenomén, aki megy az utcán és hetvenhét cirmos macska után egyszer csak meglátja, a hetvennyolcadikat,és  hoppá, ez meg a Mici néni Cirmije, láttam a múltkor fészen, keresik nagyon!

Egyébként sem vagyok macskás típus, bár etetek egy fekete kis Kóborkát.  

A múltkorában viszont mégis elmentettem egy cicakeresést.  A közelünkből tűnt el, és biztos voltam benne, hogy a házunk udvarán fog felbukkanni.  Egy U alakú nagy udvar, aránylag csöndes, van két fa, sövény, és két macskalány, mind a kettő kinti, tehát az udvaron kapnak enni.  Szóval kaja is van.  

Pár hét után, egy szombat reggel, öt órakor  bukkant fel a keresett cirmos.  Kóborkát etettem éppen, amikor csatlakozott a kajástálhoz.   Ettől Kóborka éktelen nyávogásba kezdett, féltve a reggelijét.  Megvártam, amíg jól lakik a szökevény, majd felkaptam és bevittem a lakásba, közben bekapcsoltam a számítógépet, hogy üzenjek a gazdájának, akit most Bélának fogunk nevezni.   

A cirmosnak szerencsére volt egy ismertető jele, azt leellenőriztem, és  bepötyögtem, hogy nálam van a macska, és odaírtam a telefonszámomat.  Arra nem is gondoltam, hogy ez egy elég túszejtős szöveg. Közben a kandúr hangosan nyávogva bolyongott a lakásban, láthatóan valami ismerős helyet keresett.  Eme hajnali időpontban másodszülöttem javában aludt volna, ha nem ébred fel a macskabanzájra.  
De felébredt, a bűnösnek pedig azonnal távoznia kellett.

Kitettem a hátsó bejárathoz, ez nem nagyon tetszett neki, mert berohant az ajtóm elé, ott folytatta a zenebonát, nyomában a szintén vértyogó Kóborkával. 

Reggel öt óra, hétvége, a lakók még aludnának, két  éktelenül nyávogó macska veri fel a lépcsőház csendjét.  Ebből balhé lesz!   Kizavartam őket az udvarra, becsuktam az ajtót.  Persze ettől még nem hagyták abba, de már csak az udvar felőli lakók hallották a szerenádot.  

Később valaki elzavarta őket.

Világosodni kezdett. A Bandi nem válaszolt az üzenetre, nem is hívott. Nem érek én erre rá, boltba kell mennem.

Az utca végén egy asszony macskákat szokott etetni, látásból ismerem.  Oda mentem hozzá, talán hallott valamit a környékben eltűnt cirmosról.

- A Bandi macskája  - keresi nagyon!   Majd útba lettem igazítva, hogy ott az utolsó lépcsőházba csöngessek be.

Hiába nyomtam a csengőt, Bandi nem reagált, közben a a macskás asszony is utánam jött, erősítésnek.  Ketten se jártunk sikerrel, a macskás becsöngetett a házmesterhez.  Az nyomban ki is lépett az erkélyre,felkiabáltunk neki, hogy meg van a Bandi kedvence, hívjon fel. 

Indultam is tovább, aztán egyszer csak valamiért hátra néztem.  A lépcsőház bejáratánál vékony kapucnis fiatalember ácsorgott.  Olyan elveszetten, mint a macskája.  Mert hogy a Bandi volt, ezt valahogy ránézésből is sejtettem.

Visszamentem, rákérdeztem, hogy ő e az.   Magyarázkodott kicsit, hogy amúgy korán kelő típus, csak az üzeneteket későn szokta megkapni, de most már megy, és megkeresi a cicát.

Biztos voltam benne, hogy nem jár sikerrel, nem olyan macskamegtalálósnak nézett ki.

Este felé még látták bolyongani az udvarban Bandit  de a kis kedvencét nem találta.

Sötétedés után, amikor Kóborkát etettem, akkor került elő.  Rögvest fel is kaptam, bevittem, írtam gyorsan egy üzenetet, hogy indulok a macsekkal, jöjjön le.

Átadtam őkegyelmét, és helyre állt a világ rendje.

Később kimentem rágyújtani az udvarra, és mit látok?  Kóborka eszik, mögötte pár méterre egy cirmos lesi.  Meghűlt bennem a vér.

De hát most vittem haza,  mi a jó ég van itt?

Hamar kiderült, hogy ez egy másik cirmos,  de őt már nem én fogom hazajuttatni, az már biztos!

Vannak időszakok, amikor semmi sem jó.  Ez az időszak már szinte január óta tart nálam. Még mindig kínlódok az izületi gyulladásaimmal, pedig már azt hittem elmúlt.  Nem, nem múlt el,  csak néhány napra bekussol, aztán hajrá, gyötörjük csak a nyanyát!  

Az idén még a szokásos kirándulásaim is elmaradtak.  Nem is mertem volna elindulni, de az utazási iroda sem kínált túl sok lehetőséget.  Amúgy is kitört rajtam a spórolás.  Először azért, mert a betegségem miatt ki tudja, meddig tudok dolgozni.  Aztán beütött a rezsiválság,  most már négykézláb is  el kell másznom, ha meg akarunk élni.

Tavaly ilyenkorra már  szinte teljesen megújítottam a lakást, lecseréltem a bútorok nagy részét, túl voltam pár utazáson.  Idén meg csak nyűglődök.  Na jó, az ajtót azért leszigeteltem, mert süvített a hideg befelé.  Akkor mégis csak csináltam valamit. 

Ja, és vettem a nyáron egy léghűtő ventilátort, csekély harmincezerért, ami szart sem ér.  Eleinte hűtött két fokot a lakáson, de amikor bejött a brutál kánikula, akkor már nem.

Régebben a csigákat is kihajigáltam a kertből, most meg csak bambán nézem, ahogy mászik a virágládában.  Annyira depressziós vagyok, hogy akkor sem zavarna, ha az én muskátlimat zabálná. 
De ez speciel a szomszédasszonyé. 

Fotózni azért még van erőm.

Talán mégsem vagyok reménytelen eset.

Azaz 95 Fahrenheit.  

Most éppen örülök, hogy nincs kutyám.   Nem kell sétálni menni.

Hát igen, Csiperke is átkelt a szivárványhídon.  Szívférges volt, későn vettem észre. Kapott néhány injekciót, de már elkéstünk.  Nyolc hónapig volt velem, imádtuk.  Egy aprócska kis szeretetgombóc volt, nagyon hiányzik.

Már nem is tudom, akarok - e még kutyát.  Egy ilyen kegyetlen hőségben nem szívesen mászkálnék vele.

Hiába mondják a szakemberek, hogy az esti órákban sétáltassuk a kutyát,  a kutya ezt nem tudja.  Menni akar, a megszokott időben.  Ők találnak árnyékot egy kisebb bokor alatt, de én nem bújhatok be oda, a meleget meg már nem igazán bírom.  Sőt, soha nem is bírtam.

A szobában 28 fok van, ez is melegnek tűnik, addig amíg ki nem megyek a lakásból.  Lehet, össze kellene spórolni egy légkondira valót.  Gondoltam már rá, de akiknek van a házban, nem igen használják.  Panaszkodnak, hogy nem bírják .  Itt fáj, ott fáj tőle. 

Na, akkor én hogy merjek belevágni, amikor nemrég jöttem ki egy sokizületi gyulladásból?

Marad az imádkozás:  én Istenem, jó Istenem ..... adj egy kis lehűlést.

Szeretem a délutánokat ilyenkor van az én énidőm.  Ekkorra már minden házi munkával kész vagyok, jól esik leülni a tévé elé megnézni valami filmet a Netflixen, vagy olvasgatni, játszogatni a számítógépen. 

Az utóbbi időben felborult a napirendem, mert az öcsém be került Szegedre a klinikára, kisebb fokú agyvérzést kapott.   Eredetileg a házi orvoshoz indult, hogy rosszul érzi magát, onnan rögtön a sürgősségire vitték, onnan meg  át a klinikára.  Annyi cucc volt nála, amivel az orvoshoz ment.  Telefonált, vittünk be neki, amit kellett, jártunk látogatni.

Párszor a lányom átvitt kocsival, de ő se mindig ért rá, útnak indultam busszal, amiből egy olyan járat van tőlünk, ami letesz a szegedi nagyállomásnál.  Visszafelé tram trainnel jöttem Vásárhelyig ott átszállas. Minimum egy órás várakozással.  Úgyhogy mostanában igen csak mozgalmasak voltak a délutánjaim. 

Idáig.  Ma hazaengedték az öcsémet.  Én meg már szinte hozzá szoktam a bumlizós délutánokhoz

Így történt, hogy amikor megkezdtem volna a délutáni énidőmet, nem éreztem jól magam a négy fal közt.  Egyszerűen menni kellett, valahová ki a szabadba. 

Lesétáltam a várost övező kis Ligetbe, ücsörögtem a padon, nézegettem a napozó kacsákat.  A mókusokat is szerettem volna meglesni, de ahogy tavaly, úgy az idén sem sikerült látni egyet sem.  Az ismerősök sorra osztják meg a mókusos képeket, én meg csak meresztem a szemem, de semmi.  

Bezzeg, télen, amikor némelyik bemerészkedik a városba, rögtön észre veszem.  Nemegyszer láttam már a panelházak közti fákon rohangászni.  Na, azt meg mások nem szokták meglátni.  

Később bolyongtam még kicsit a madárcsicsergéstől hangos lombok alatt, azon tűnődve, miért nem voltam én itt mostanában? 

Ja, igen, az izületeim. 

Nemrég még menni is alig tudtam, nemhogy csatangolni a természetben. 

Rögtön hálát is adtam minden megtett lépésért, mert ami most természetes, az nemrég még vágyálom volt.

Néha ennyi is elég a boldogsághoz.