Mégsem feledkeztek meg rólam, elkezdték a kemót időben, a felén már túl vagyok.  Kiszámoltam, hogy augusztus vége felé letelik, de miért is történne bármi is a papírforma szerint.  

Ezen a héten rossz lett a vérképem, csúszik két hetet a kezelés, közben élvezem a kemoterápia "áldásait": afták, fogérzékenység, herpesz a szám szélén.  Kaptam valami injekciót, szúrhatom magam újra.  Pedig annyira elegem volt a műtét utáni vérhígító szurikból.

Meg a melegből is, pedig ha azt nézzük, az idén nem is volt folyamatos kánikula.  Viszont a kutyát rohadtul nem érdekli, menne, amikor eljön a kora délutáni séta ideje.  Próbálom rövidre fogni, árnyékos, fás helyeken megyünk, és csak amennyit feltétlen muszáj, a hosszabb sétát át tettem estére. 

Napi 7- 8 kilóméter gyaloglásom így is megvan, ha hűvösebb az idő, 10 -12 km - t is mutat a lépésszámláló.  A rendszeres testmozgás jót tesz a betegségemnek.  A kutya két héttel azelőtt került hozzám, hogy kiderült, daganatom van.  Néha azt hiszem Isten küldte,, hogy kirángasson itthonról, néha meg úgy érzem, hogy ez az állat egy pokolfajzat.  

De ha nem lenne, hiányozna.

Sosem szerettem betegségblogokat olvasni, bármilyen népszerűek is voltak.  Mindenki maga tudja, hogy éli meg ezt a helyzetet, lehet, segít ha kiírja magából.  Én inkább kerültem ezt a témát, és nem is gondoltam arra, hogy esetleg velem is előfordulhat bármi komoly, végzetesnek tartott nyavalya.

Aztán karácsonykor jött a hideg zuhany: a tüdőgyulladás mellett egy daganatot is találtak a sürgősségin.  Ráadásul az ünnepek miatt a tüdőgondozóban is szabadságon voltak, így csak január elején kerültem  szakorvos elé.

Innentől elkezdtek pörögni az események.  CT, időpont még azon a héten. Az eredmény után beutaló Deszkre, nem egészen egy hét múlva.  

Eddig mindig azt hallottam, hogy hosszú a várakozási idő az egészségügyben, hát itt most nem volt az   Megrémített ez a gyorsaság, de a biopszia eredménynél aztán elakadt a dolog. Több mint egy hónapig vártam a molekuláris diagnosztika eredményére.  Aztán megjött, és se megerősíteni, se kizárni nem tudta az áttétek jelenlétét.  Akkorra már Frontinon éltem, a családom próbálta tartani bennem a lelket.  Fogadkoztam én magamban, hogy nem adom fel, küzdök magamért, de eldönteni könnyebb, mint betartani.  

A cigit azt persze szinte rögtön eldobtam, nem volt könnyű, de a nikotin tapasz sokat segített.  Az étrendembe is több zöldséget, gyümölcsöt iktattam be, a rendszeres napi sétáról pedig Süti, a hiperaktív kutya gondoskodott.  A lépésszámláló este sokszor több mint húszezer lépést mutatott, ami bő tíz kilométernek felel meg.

 Vidám sorozatokat néztem, sok stand up-ot , pozitív megerősítéseket, riportokat gyógyult betegekkel.

A család és az ismerősök csodás gyógyulástörténetekkel bombáztak.  Szinte mindenki ismert valakit, aki ismert valakit, akiről már lemondtak az orvosok, aztán egyszer csak meggyógyult.  Én is ismerek több olyan embert, akinek daganata volt, megműtötték, aztán kész, ennyi, azóta köszöni szépen, jól van. 

Mire a PET CT-ig eljutottam, már jobb volt a közérzetem, mint bármikor az utóbbi években.  Csak persze a tudat, hogy az az izé, az bizony ott van.

Több mint négy hónap után eljutottam a műtétig.  Most lábadozok, vár még egy utókezelés is, ami nem tudom, miből fog állni, de ha ez kell a teljes gyógyuláshoz, hát állok elébe.

.