Most márciusban volt egy éve, hogy nem dohányzom.  

Azt mondják, a függők napra, percre pontosan tudják, mikor dobták le a keresztjüket.  Én a napot sem tudom pontosan, pedig majdnem ötven évig pöfékeltem, és nem is csak napi pár szálat.  

Irigyeltem azokat, akik le tudták tenni, de én magam meg sem próbáltam.  Nem hittem benne, hogy sikerül,  meg amúgy sem tudtam volna elképzelni az életem nélküle.  Terhességet, kisebb betegségeket nem számolok bele, mert attól még dohányos voltam, csak akkor éppen nem esett jól a cigi.  Amúgy is bepótoltam a kiesést, mihelyst lehetett.

Soha nem gondoltam, hogy én erre képes vagyok.  Így utólag visszagondolva,  olyan, mintha nem is okozott volna túl nagy szenvedést a hiánya.  Pedig de, csak egy idő után elfelejtődik.  Bár volt már olyan, hogy azt álmodtam,  szívom a cigit.  

A nikotintapasz  sokat segített, bár az első két hónapban még néhányszor rágyújtottam, aztán az  a pár szál is elmaradt.  Lehet, hogy pont ennek köszönhetem a gyors gyógyulást, bár  a rengeteg séta se piskóta. 

Amikor a bankszámlámat átnéztem, azt hittem, valahol valamelyik bolt nem vonta le a vásárlások összegét.  Jóval több pénzem maradt, mint előtte.  Idő kellett, hogy rájöjjek, azért van mert nem költök cigire.   Persze a közérzetem is jobb lett, nem ébredtem keserű szájízzel, nem vagyok annyira fáradékony, elmúlt a hátfájás, a hirtelen szívdobogások.   Az állandó köhögésnek is vége, és az ételek ízét is újra érzem.

Most már csak a közben felszedett pár kilótól kellene megszabadulni!

A hetvenes években imádtuk a Slade zenekart.  Az ő számukkal kívánok boldog Karácsonyt mindenkinek.

Letelt a kemó, leleteim jók, a nagyján már túl vagyok.  Járni kell még ellenőrzésre, de már a neheze elmúlt.  Legalábbis remélem.

Emlékszem, tavaly ősszel mennyire lehangolt voltam.  Teljesen elszürkült a világ, eltűnt minden jó kedvem, és akkor még nem tudtam,milyen komoly betegség lapul bennem.

Azóta túl vagyok műtéten, kemoterápián, és szinte el is felejtettem az egész hercehurcát.  

Azért néhány dolog változott az életemben.
A dohányzást abbahagytam. 
Próbálok több zöldséget, gyümölcsöt enni.  Habár a sült krumplinál nincs jobb étel, még ha nem is igazán egészséges..
A kutya napi több mint nyolc kilométer sétára kényszerít.  Na nem egyszerre, négy részletre elosztva, de akkor is!  Teljesen sportos nyanya leszek!
Dolgozni is vissza mentem a fóliába, csak már nem nagyon szeretem ezt a fajta munkát.  Vagyis inkább a munkaidőt.  Annak idején hat órára szerződtünk, ami már akkor is átcsúszott hét, nyolc órába.  Most meg már folyamatosan hét órát dolgozunk, ami nem volna probléma, ha nem lenne szinte öreg este, amikor haza érek. És még utána fogjak hozzá bevásárláshoz, főzéshez, mosáshoz, takarításhoz.  A kutya sétáltatásáról ne is beszéljünk.

Fiatal koromban mindezt röhögve megcsináltam.   Akkoriban kályhával fűtöttünk, na az is adott még munkát, de valahogy csak  túléltük azokat az időket is.

Öregszem, lassulok, kényelmesedek.

Váltani kellene.  Vagy otthon maradni a fenekemen.  

Mégsem feledkeztek meg rólam, elkezdték a kemót időben, a felén már túl vagyok.  Kiszámoltam, hogy augusztus vége felé letelik, de miért is történne bármi is a papírforma szerint.  

Ezen a héten rossz lett a vérképem, csúszik két hetet a kezelés, közben élvezem a kemoterápia "áldásait": afták, fogérzékenység, herpesz a szám szélén.  Kaptam valami injekciót, szúrhatom magam újra.  Pedig annyira elegem volt a műtét utáni vérhígító szurikból.

Meg a melegből is, pedig ha azt nézzük, az idén nem is volt folyamatos kánikula.  Viszont a kutyát rohadtul nem érdekli, menne, amikor eljön a kora délutáni séta ideje.  Próbálom rövidre fogni, árnyékos, fás helyeken megyünk, és csak amennyit feltétlen muszáj, a hosszabb sétát át tettem estére. 

Napi 7- 8 kilóméter gyaloglásom így is megvan, ha hűvösebb az idő, 10 -12 km - t is mutat a lépésszámláló.  A rendszeres testmozgás jót tesz a betegségemnek.  A kutya két héttel azelőtt került hozzám, hogy kiderült, daganatom van.  Néha azt hiszem Isten küldte,, hogy kirángasson itthonról, néha meg úgy érzem, hogy ez az állat egy pokolfajzat.  

De ha nem lenne, hiányozna.

Igazából azt hittem, a műtéttel kész, vége a betegségemnek, ennyi volt.  Itthon a tüdőgyógyász árulta el, hogy jelentkeznem kell a beküldő orvosnál utókezelésre..

Ez viszont nem olyan egyszerű, mint aminek látszik.  A megyében egyetlen mellkasi kórház van, jó messze tőlünk, na, oda tartozok.  Igaz, hogy feltalálták már a telefont, csakhogy nem olyan könnyű a doktornőt elérni.  És ha mégis sikerül, akkor éppen nem ér rá, esetleg megígéri, hogy majd felhív, ha lesz ideje.  Aztán pár hét várakozás után, amikor újra sikerül elérni telefonon, lebacarint, hogy minek várom az ő hívását, nincs arra ideje, hogy minden beteget felhívjon....  

Most éppen néhány sikertelen hívás után megígérte, hogy majd felhív. Kíváncsi vagyok nagyon.  

Nem is értem, a daganatos csoportban szoktak olyat írni a  betegek, hogy az orvosom azt mondta, az orvosom szerint...., az orvosom megnézte a leletemet, meg ilyenek.   Én meg csak telefonon tudok velük értekezni, de az sem mindig jön össze.

Tudom, hogy sok a beteg, zsúfoltak a kórházak, meg tenger bajuk van, de ilyenkor úgy ki tudok borulni, amikor magamra hagynak, leszarnak.  Ha meg  feladom, ráhagyom, akkor egyszer csak eszükbe jutok, és azért is én leszek a hibás, hogy nem kerestem őket.

Lehet, mégis csak jobb lett volna egy sámánt keresni?