egy kicsit angolozni. Régen voltam, azt hittem, hogy már elfelejtettem mindent, de szerencsére nem.

Nagyon kellett már a változatosság, a hidegfront nincs jó hatással a közérzetemre, és most a gyárat sem szeretem annyira.

Toszolindánk valószínűleg kapatlan mostanában, mert megint a szex volt a témája. Pisi-kaki szex, lószex, análszexhez kell-e beöntés....

Holnap már péntek, hála a magasságosnak!

szabadság az első három hónapban, de annyira nincsen munkánk, hogy mindenkit elküldtek mára.

Tavaly ilyenkor még azt írták az újságok, hogy az élelmiszeriparban válságbiztos munkahelyek vannak. Akkor még nem volt szó arról, hogy megadóztatják az étkezési utalványokat.

A gyár tulajdonosa fél éve hangoztatja, hogy látja a fényt az alagút végén.

Talán berepült egy bagoly....

megbántani bárkit is a kutyusos képpel, egyszerűen csak van úgy, hogy túl fáradt vagyok posztot írni, de van egy képem, ami valamikor valahol megtetszett, ezért felteszem a blogomra. Egyszerűen csak ennyi.

Amikor nem dolgoztam, akkor is felébredtem hajnalban, de most valahogy rosszabb a telefon csilingelésére eszmélni.

A munkahelyemről mit is tudnék írni?

Ugyanaz, ami tavaly volt, másfél hónap szünettel.

Tavaly azért keservesebb volt. Állandóan fáztam, itthon sem sikerült átmelegednem, éjjel két paplannal takaróztam, mégis vacogtam. Nyáron aztán jól jött a tíz fokos hőmérséklet, mert a kánikulát talán még rosszabbul tűröm, mint a hideget.

A beilleszkedésem sem volt problémamentes, nem vagyok egy simulékony cicamica természet, és a munkatársak sem igazán voltak befogadóak. Ezt valamennyire meg is tudom érteni, mert tíz új dolgozóból jó ha három marad meg, a legtöbb már másnap felmond.

A lány, akivel együtt kezdtem, folyamatosan bizonygatta, hogy nem fél ő semmilyen munkától, a hidegtől sem, kibír ő sokmindent. Hétfőn kezdtünk, pénteken már nem jött.
Igaz, betanítani nekem kellett, senki sem vette a fáradtságot, hogy kínlódjon vele. A többiek csak vigyorogtak, ilyen még nem volt, hogy az egyik új tanítja a másikat, de mozdulni senkinek sem akaródzott. Ő másnap átkerült a másik műszakba, és gyanítom nem a munka, hanem a munkatársak miatt pattant meg.

Engem is ez bántott annak idején a legjobban, a segítőkészség hiánya: Ott van oszt csináljad! Ennyi.

Emlékszem, azelőtt mindig mehetnékem volt, valahová el, messzire, világgá. Aztán amikor ide kerültem, ez gyorsan elmúlt. Ha az otthonomtól tíz perc távolságra ilyen elhagyatottnak érzem magam, akkor mi lenne velem másutt?

Azóta ez megváltozott, igaz, még csak két hét telt el, de most úgy érzem, szeretek itt lenni, és tulajdonképpen szeretem ezeket az embereket. Nem biztos, hogy ez mindig így lesz, ahol egész napra össze vannak zárva az emberek, elkerülhetetlen a súrlódás.

De most még jól elvagyok, a szerződésem június végéig szól, aztán meg majd csak lesz valahogy.

Ahogy eddig is.

a Kossuth rádióban volt egy riport az adományozásról.

Többeket bosszantott az a dolog, hogy névre szólóan előre megírt csekkeket küldenek, megszabva az adomány mértékét.  Az adomány az adomány, önkéntes, és annyi, amennyit rászánunk.

Valamikor régen egy karácsony előtt sárga csekkek voltak kitéve a postán, mellé szórólap, szívszorító történet éhező gyerekekról. Vittem belőle, elolvastam, meghatódtam ahogy illik, és sírva mondtam a fiamnak, hogy igaz, nekünk sincs sok, de mind a ketten dohányzunk, mi lenne, ha fejenként legalább egy egy doboz cigi árát....

Három hónap múlva kaptunk egy köszönő levelet, üres csekk kíséretében...

És ezután rendszeresen kaptunk köszönő leveleket, elszámolást, oklevelet a nagylelkűségért és természetesen  csekkeket.

Aztán meguntam, arra gondoltam, hogy amibe ez a rengeteg adminisztráció kerül, azt a pénzt költhetnék az éhező gyerekekre, talán akkor csekkeket sem kellene küldözgetni.

Már régen elköltöztünk onnan, ide nem jönnek a csekkek, vagyis igen, de nem azok a csekkek.

Aztán ma levelet találtam a postaládámban a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől. A borítékban sárga csekk, előre kitöltve, 2000 forintról.

Tisztelem becsülöm a vakokat, a gyengénlátókat is, de momentán...

Meg egyébként is.....

Egyrész ugye ott a saját családom, akiken kellene segíteni, de rajtuk sem tudok. Másrészt az is  bosszantó, amikor azt pumpolják, aki már adott, de az előre megírt csekk még rosszabb, mert tegyük fel, ha éppen volna egy fölösleges ezresem, amit rászánok, azt nem tudom elküldeni, sőt, éreztetik, hogy annyival ne is strapáljam magam, a pénz kétezer forintnál kezdődik, punktum.

Na jó,mostanában nem fenyeget az a veszély, hogy hirtelen felindulásból bárkinek bármennyit is adományozzak, csak úgy füstölgök magamban, mert mégis, milyen már ez....

Amúgy megvolt az első munkanap, egész jól esett már társaságban lenni. Még nem tudom, hogy itt maradok-e, vagy átkerülök oda, ahol tavaly év végén voltam. Az ottani üzemvezető ragaszkodott hozzám, ezért lehet, hogy a jövő héten áttesznek oda. Közben lapítok, mert ezt jól megkavartam, én kérdeztem meg a főnökasszonyt anno, hogy felvesz-e oda dolgozni, mert féltem, hogy az eredeti helyemen nem lesz rám szükség.

Erre kiderül, hogy mind a két helyen számítanak rám, úgyhogy most csöndben kussolok, döntsék el ők a sorsomat, innentől én inkább nem szólok bele.

Azt hiszem, az élet nem lenne olyan bonyolult, ha nem akarnám örökké kezembe venni a sorsomat.

a szabadidőm, mióta tudom, hogy hétfőtől munka.

Tegnap sikerült mindent elintézni, üzemorvost, munkaügyi központot. Mászkáltam egész nap, begyűjtöttem egy kazal papírt, még van három szabad napom, aztán kezdődik a taposómalom.

Igazából nem is bánom

, kezdtem kiborulni itthon a négy fal közt. Heti két délután suli, amit emberek közt töltöttem, a többi egy kis házi munka, sok netezés, sok unalom.

meditálok az élet értelmetlenségéről, egy hete próbálnak elérni a munkahelyről.  Próbáltak hívni, de a telefonnal nem túl szoros a kapcsolatom. Voltak nálam, pont nem voltam otthon. Végül ma kaptam mélt, már visszavettek mindenkit, csak én hiányzok a csapatból. Aztán este jött még egy levél, ahol az utolsó három hetet töltöttem, oda is várnak vissza. 
Szóval vége a punnyadásnak, dolgos napok jönnek.