Elhúztam reggel a függönyt, és mit látok? Havazik! Legalább enyhült valamit ez a hirtelen jött hideg.

Kegyetlen egy nap volt a tegnapi. Hajnal fél kettőtől délután négyig, mindha az egész világ libamájat akarna Karácsonykor enni. Csak csomagoltunk, és csomagoltunk. És közben kopogósra fagytunk. Este hajat mostam, nem éreztem a fejemen a hajszárító melegét, annyira elfagyott. Bíztatom magamat, hogy már csak két nap.....
Az itteni munkatársak noszogatnak, hogy beszéljek a főnökasszonnyal, hogy januárban vegyen fel ide. Háááát, meggondolandó. Nem volna olyan rossz itt, de ha munka van, akkor 14 óra nem számít, maradni kell. Itt nincs két műszak, nem jön váltás, mi vagyunk minden műszak.

Hazafelé kicsit féltem, hogy csúszkálni fogok a havas járdán, de átvettem a karácsonyi libát - a cég ajándéka -, na azzal együtt lett egy kis súlyom, ami a jégen is megtartott. Nem is fáztam kicsit sem hazáig, de igazán csak akkor lett melegem, amikor rájöttem, hogy a liba nem fér be a mélyhűtőbe. Fűrészem nincs, baltám se nincsen nekem, így kénytelen leszek a hétvégén libát sütni.

És akkor még mindig ott van egy rakás étkezési utalvány, amit Karácsonyra kaptunk, és csak a cég boltjaiban lehet levásárolni.

Szóval kajára nincs gond jó darabig, aztán meg majd csak kialakul valami valahogy...

Próbálom magamat nyugtatni. Húzós lesz, az biztos!
Ma senkinek sem értem rá. Na olyan sokan nem is keresték a társaságomat. F. telefonált, leráztam, dolgom van. Később újra hívott, akkor esetleg hétfőn? Nem, hétfőn is dolgom van.

Hajnaltól vakulásig. Annyira sajnálom magamat, de tényleg! A dolgozataimat ma szerencsésen befejeztem, nehéz szülés volt, és nem is olyan tökéletes, de kész van, ez a lényeg.

Hogy mikor tudom leadni, az már más kérdés. És F-nek is meg kellene mondani, hogy lapáton van, na ez is bonyolult lesz. Én már próbáltam abba a bükkfa fejébe belepalántálni a gondolatot, hogy köztünk nem tart sokáig ez a dolog, de nem nagyon fogta, hogy miről van szó. Akkor döntöttem úgy, hogy a "nem érek rá" taktikához folyamodok, a fene se gondolta, hogy ez ennyire így lesz.

Azért délután szakítottam időt egy kis sétára. Tündéri kutyust láttam. Már messziről kiszúrtam, hogy milyen kis formás, zsemlyeszínű vacak, fehér zokniban. A kis dög is kiszúrt magának, visszafordult, megállt, nézett rám, nem mozdult. Vigyorogtam a kutyusra, a gazdija, egy fiatal srác rögtön rám is köszönt, hogy szia. Ettől rögtön beájultam, beszélgettünk pár szót a kutyusról, annyira szerettem volna kicsit megdögönyözni, de nem mertem közelebb menni a "szia" miatt. Féltem, ha átlépem a két és fél méter távolságot, a srác rémülten fog lenénizni, és zavartan távozik. Így is romokban a lelkem, minél többet tanulok, annál hülyébbnek érzem magamat

Lehet, hogy a jövő heti erőltetett menet talán jót tesz. Egyszerűen csak kinyúlok a fáredtságtól, és nem lesz se időm, se erőm depizni.

Ja, vállalom.    Ha már megálmodtam rémálmomban.....

És a fejem fölött a szövegbuborékban pörögnek a mondatok: nem kellett volna, más se vállalta. Miért vagyok ennyire hülye? Hogy fogom kibírni? Miért nem tudok sunyítani, ahogy mindenki más?

Hétfőn hajnalban azt álmodtam, átküldtek egy hétre egy olyan üzemrészbe, ahol mi nem szoktunk kisegíteni. A gond csak az, hogy ezen a helyen a munkának csak kezdete van, vége nincs. Nem lehet tudni, mikor mennek haza. Ha nem is sűrűn, de elő fordult már a 16 órás műszak is. Nem törvényes, de nagy ívben lesz@rják. Itt más törvények uralkodnak.

Annyira erőteljes volt az álom, hogy felébredtem rá. Hánykolódtam egy darabig, aztán sikerült magamat megnyugtatni, hogy mi oda nem szoktunk menni, tehát semmi vész.

El is meséltem egy munkatársnőmnek, aki jót nevetett rajta, hogy lehet ilyen hülyeségeket álmodni?  Mi oda nem szoktunk menni!

Ma szóltak, hogy kellene oda három személy. Ki vállalja?

Mindenki mélyen hallgatott.  

Én is. 

Közben tudtam, hogy benne vagyok a háromban.

A másik kettőnek kapásból volt egy szatyorra való indoka arra, miért is nem....

Én meg úgyis megálmodtam....

...hát akkor hétfőn beköltözök a gyárba, hétvégén talán kiengednek....