a Kossuth rádióban volt egy riport az adományozásról.

Többeket bosszantott az a dolog, hogy névre szólóan előre megírt csekkeket küldenek, megszabva az adomány mértékét.  Az adomány az adomány, önkéntes, és annyi, amennyit rászánunk.

Valamikor régen egy karácsony előtt sárga csekkek voltak kitéve a postán, mellé szórólap, szívszorító történet éhező gyerekekról. Vittem belőle, elolvastam, meghatódtam ahogy illik, és sírva mondtam a fiamnak, hogy igaz, nekünk sincs sok, de mind a ketten dohányzunk, mi lenne, ha fejenként legalább egy egy doboz cigi árát....

Három hónap múlva kaptunk egy köszönő levelet, üres csekk kíséretében...

És ezután rendszeresen kaptunk köszönő leveleket, elszámolást, oklevelet a nagylelkűségért és természetesen  csekkeket.

Aztán meguntam, arra gondoltam, hogy amibe ez a rengeteg adminisztráció kerül, azt a pénzt költhetnék az éhező gyerekekre, talán akkor csekkeket sem kellene küldözgetni.

Már régen elköltöztünk onnan, ide nem jönnek a csekkek, vagyis igen, de nem azok a csekkek.

Aztán ma levelet találtam a postaládámban a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől. A borítékban sárga csekk, előre kitöltve, 2000 forintról.

Tisztelem becsülöm a vakokat, a gyengénlátókat is, de momentán...

Meg egyébként is.....

Egyrész ugye ott a saját családom, akiken kellene segíteni, de rajtuk sem tudok. Másrészt az is  bosszantó, amikor azt pumpolják, aki már adott, de az előre megírt csekk még rosszabb, mert tegyük fel, ha éppen volna egy fölösleges ezresem, amit rászánok, azt nem tudom elküldeni, sőt, éreztetik, hogy annyival ne is strapáljam magam, a pénz kétezer forintnál kezdődik, punktum.

Na jó,mostanában nem fenyeget az a veszély, hogy hirtelen felindulásból bárkinek bármennyit is adományozzak, csak úgy füstölgök magamban, mert mégis, milyen már ez....

Amúgy megvolt az első munkanap, egész jól esett már társaságban lenni. Még nem tudom, hogy itt maradok-e, vagy átkerülök oda, ahol tavaly év végén voltam. Az ottani üzemvezető ragaszkodott hozzám, ezért lehet, hogy a jövő héten áttesznek oda. Közben lapítok, mert ezt jól megkavartam, én kérdeztem meg a főnökasszonyt anno, hogy felvesz-e oda dolgozni, mert féltem, hogy az eredeti helyemen nem lesz rám szükség.

Erre kiderül, hogy mind a két helyen számítanak rám, úgyhogy most csöndben kussolok, döntsék el ők a sorsomat, innentől én inkább nem szólok bele.

Azt hiszem, az élet nem lenne olyan bonyolult, ha nem akarnám örökké kezembe venni a sorsomat.