Egy kiskutya emlékére

Pólófelirat:  A gazdag emberek márkás pólóban járnak, a boldogok kutyaszőrösben.

2010 június közepe, forró nyári este.  Délutános műszakból tartottam hazafelé, amikor a túloldalon a bérházak csendjét hangos kutyaugatás verte fel.  Ahogy odanéztem, egy apró fehér  kis jószág szaladt ki az útra, nyomában három megtermett loboncos bolhabusz.

- Úristen, ezek megeszik vacsorára ezt az apróságot! - gondoltam magamba, és át akartam szaladni, hogy megmentsem.  De akkor váratlanul a kis blöki visszafordult, és dühös ugatással rontott a loboncosokra.  Azok visszahőköltek, és ahányan voltak, annyi irányba szaladtak.

Elnevettem magam, mentem tovább, de a gondolataim időnként visszatértek a kis fehér kutyához.  Akkoriban egyedül éltem, néha eszembe jutott, hogy jó lenne valami kis élőlény otthonra.

2010. június 20, hétvége.  Egyedül sétálgattam a Ligetben.  Az egyik pad melletti bokor körül gyerekek csoportjára lettem figyelmes. Nevetgéltek, majd hirtelen szétrebbentek.  - Itt egy mérges kiskutya! - kiáltottak felém.  Odamentem, a kis fehér hevert a bokor alatt.  Felé nyúltam, hogy megsimogassam, figyelmeztetően morgott rám. 

Leültem a padra, elmondtam neki, hogy szeretném egy kicsit megsimizni, nem akarom bántani.  Aztán óvatosan felé nyúltam.  A hátára feküdt, felkínálta a hasát.  

Én még nem igazán voltam benne biztos, hogy haza akarom őt vinni, de amikor felálltam, ő is felállt és elindult velem.  Ez volt az a pillanat, amikor gazdi lettem, bár  még nem tudtam róla. Ideiglenes befogadónak gondoltam magamat. 

Picike hamar feltalálta magát nálam. Elszaladtam a boltba kutyakajáért, mire hazaértem, már az ágyamon ült.  Amikor teli hassal elszunyókált, nyüszítésre lettem figyelmes . A lábaival úgy kalimpált, mintha futna.  Megsimogattam a kis buksiját, kinyitotta a szemét, felnézett a plafonra és kisimult az arca.  Megnyugodva aludt tovább.  Ez még hónapokig eltartott, mire álmában is biztonságban érezte magát.

Néhány nap múlva elvittem megnézetni, van e csipje.  Természetesen nem volt.  Az állatorvos a fogai alapján három évesre saccolta.

Nagyokat sétáltunk, keringtünk a városban, hátha valamelyik környéket felismeri, vagy őt ismeri valaki.  Mindenkinek elmondtam, hogy talált kutya, keresem a gazdáját, de úgy látszik, nem hiányzott senkinek.

Egy év múlva, amikor eljött az oltás ideje, csipet kapott, így hivatalosan is a nevemre vettem.  De akkor már azt hiszem, ha jelentkezett volna érte a régi gazdi, akkor sem ment volna vissza vele, és én sem hiszem, hogy szívesen visszaadtam volna.

Tíz év telt el együtt.  A jelenléte nem borította fel az életemet. Soha nem rágott meg semmit, csöndesen várta, hogy hazaérjek a munkából.

Picike nem volt egy cukiskodó kiskutya. Nem játszott labdával, nem tudott kunsztokat, még az eldobott faág is hidegen hagyta.  Picike  egyszerűen csak  létezett.

Észrevétlenül szivárgott be a lelkembe, feltűnés nélkül vette át a hatalmat.

Most, hogy elment, minden rá emlékeztet.  Reggel még óvatosan lépek le az ágyról, hátha ott a kutya.  Ha megnyitom a csapot, hogy elmosogassak, várom, hogy odaballagjon a tálkájához, mert ilyenkor mindig van benne valami extra finomság. 

Ha kiürült egy nejlonzacskó, még tenném félre kutyakakis zacsinak. 

Ha előveszem a kis kézi porszívót, odanézek a vackára, alszik-e, nehogy felébresszem.  Ha ablakot nyitok, hol is a kutya, nehogy megfázzon.

Az előszobában ott hever a kiskabátja, rajta az elárvult póráz. Nem vagyok képes kidobni.

Egyszer majd elmúlik, de kutyát már biztos nem akarok többet.

Nyugodj békében, Picike!