Próbálom magamat nyugtatni. Húzós lesz, az biztos!
Ma senkinek sem értem rá. Na olyan sokan nem is keresték a társaságomat. F. telefonált, leráztam, dolgom van. Később újra hívott, akkor esetleg hétfőn? Nem, hétfőn is dolgom van.

Hajnaltól vakulásig. Annyira sajnálom magamat, de tényleg! A dolgozataimat ma szerencsésen befejeztem, nehéz szülés volt, és nem is olyan tökéletes, de kész van, ez a lényeg.

Hogy mikor tudom leadni, az már más kérdés. És F-nek is meg kellene mondani, hogy lapáton van, na ez is bonyolult lesz. Én már próbáltam abba a bükkfa fejébe belepalántálni a gondolatot, hogy köztünk nem tart sokáig ez a dolog, de nem nagyon fogta, hogy miről van szó. Akkor döntöttem úgy, hogy a "nem érek rá" taktikához folyamodok, a fene se gondolta, hogy ez ennyire így lesz.

Azért délután szakítottam időt egy kis sétára. Tündéri kutyust láttam. Már messziről kiszúrtam, hogy milyen kis formás, zsemlyeszínű vacak, fehér zokniban. A kis dög is kiszúrt magának, visszafordult, megállt, nézett rám, nem mozdult. Vigyorogtam a kutyusra, a gazdija, egy fiatal srác rögtön rám is köszönt, hogy szia. Ettől rögtön beájultam, beszélgettünk pár szót a kutyusról, annyira szerettem volna kicsit megdögönyözni, de nem mertem közelebb menni a "szia" miatt. Féltem, ha átlépem a két és fél méter távolságot, a srác rémülten fog lenénizni, és zavartan távozik. Így is romokban a lelkem, minél többet tanulok, annál hülyébbnek érzem magamat

Lehet, hogy a jövő heti erőltetett menet talán jót tesz. Egyszerűen csak kinyúlok a fáredtságtól, és nem lesz se időm, se erőm depizni.

És ha vasárnap, akkor csakis Tabáni István videó jöhet:

Szólt. De már nem szól. Inkább csöndben mosogatok, takarítok, teszem a dolgom.

Mifelénk csak a Neo jön be, hát az egy katasztrófa!  Egy falusi rádió műsora is simán kenterbe veri, ezt még Julis ángyi is jobban csinálná!

Az első nap belehallgattam, és arra gondoltam, hogy újak még, majd kinövik magukat, de erre még várni kell.

Valakinek.

De az nem én leszek.

Ja, vállalom.    Ha már megálmodtam rémálmomban.....

És a fejem fölött a szövegbuborékban pörögnek a mondatok: nem kellett volna, más se vállalta. Miért vagyok ennyire hülye? Hogy fogom kibírni? Miért nem tudok sunyítani, ahogy mindenki más?

Hétfőn hajnalban azt álmodtam, átküldtek egy hétre egy olyan üzemrészbe, ahol mi nem szoktunk kisegíteni. A gond csak az, hogy ezen a helyen a munkának csak kezdete van, vége nincs. Nem lehet tudni, mikor mennek haza. Ha nem is sűrűn, de elő fordult már a 16 órás műszak is. Nem törvényes, de nagy ívben lesz@rják. Itt más törvények uralkodnak.

Annyira erőteljes volt az álom, hogy felébredtem rá. Hánykolódtam egy darabig, aztán sikerült magamat megnyugtatni, hogy mi oda nem szoktunk menni, tehát semmi vész.

El is meséltem egy munkatársnőmnek, aki jót nevetett rajta, hogy lehet ilyen hülyeségeket álmodni?  Mi oda nem szoktunk menni!

Ma szóltak, hogy kellene oda három személy. Ki vállalja?

Mindenki mélyen hallgatott.  

Én is. 

Közben tudtam, hogy benne vagyok a háromban.

A másik kettőnek kapásból volt egy szatyorra való indoka arra, miért is nem....

Én meg úgyis megálmodtam....

...hát akkor hétfőn beköltözök a gyárba, hétvégén talán kiengednek....

Hosszú távra inkább a macska.

De ha jobban meggondolom, rövid távra is.

A macska mégis jobban tetszik.

Igen, a macskát szeretném!

akkor illik néha oda is benézni. A mai délután leginkább türelmet tanultam. Igazából arról szólt volna a dolog, hogy hogyan regisztráljunk magunknak e-mail címet. Igaz, ilyenje mindenkinek van, de kiderült, hogy azért, mert valaki valamikor megcsinálta nekik. Tehát regisztráltunk a freemailen magunknak egy fiókot. Egy darabig bámultam magam elé, mi a hercsulának nekem még egy mélcím, van már éppen elég, de ha egyszer ezt kell csinálni, akkor ezt kell csinálni.
Így lett nekem hercsula2 kukac freemailes postaládám, és közben elnosztalgiáztam azon, amikor én tanulgattam ennek az ördöngős szerkentyűnek a használatát. Mert nem ment ez nekem sem olyan simán akkoriban, a mi korosztályunk nem a cyberkorosztály, nem születtünk egérrel a kezünkben.
Ráadásul nincs is mindenki olyan helyzetben, hogy szabadon hozzáférjen a család egyetlen számítógépéhez. Ezt már régebben megfigyeltem, hogy a nők azok, akiknek nem jut hely a gép előtt. Első a gyerek, aztán a férj, és esetleg a ház asszonya is sorra kerül, ha előbb nem, akkor a hétvégén biztosan.
Szóval ilyesmiken meditálgattam, aztán szünetben megléptem, mert azért ennyire türelmes mégsem vagyok.