Próbálom magamat nyugtatni. Húzós lesz, az biztos!
Ma senkinek sem értem rá. Na olyan sokan nem is keresték a társaságomat. F. telefonált, leráztam, dolgom van. Később újra hívott, akkor esetleg hétfőn? Nem, hétfőn is dolgom van.
Hajnaltól vakulásig. Annyira sajnálom magamat, de tényleg! A dolgozataimat ma szerencsésen befejeztem, nehéz szülés volt, és nem is olyan tökéletes, de kész van, ez a lényeg.
Hogy mikor tudom leadni, az már más kérdés. És F-nek is meg kellene mondani, hogy lapáton van, na ez is bonyolult lesz. Én már próbáltam abba a bükkfa fejébe belepalántálni a gondolatot, hogy köztünk nem tart sokáig ez a dolog, de nem nagyon fogta, hogy miről van szó. Akkor döntöttem úgy, hogy a "nem érek rá" taktikához folyamodok, a fene se gondolta, hogy ez ennyire így lesz.
Azért délután szakítottam időt egy kis sétára. Tündéri kutyust láttam. Már messziről kiszúrtam, hogy milyen kis formás, zsemlyeszínű vacak, fehér zokniban. A kis dög is kiszúrt magának, visszafordult, megállt, nézett rám, nem mozdult. Vigyorogtam a kutyusra, a gazdija, egy fiatal srác rögtön rám is köszönt, hogy szia. Ettől rögtön beájultam, beszélgettünk pár szót a kutyusról, annyira szerettem volna kicsit megdögönyözni, de nem mertem közelebb menni a "szia" miatt. Féltem, ha átlépem a két és fél méter távolságot, a srác rémülten fog lenénizni, és zavartan távozik. Így is romokban a lelkem, minél többet tanulok, annál hülyébbnek érzem magamat
Lehet, hogy a jövő heti erőltetett menet talán jót tesz. Egyszerűen csak kinyúlok a fáredtságtól, és nem lesz se időm, se erőm depizni.
