Halkan, lábujjhegyen próbálok kiosonni a lakásból. Nyitva az ajtaja, mindent lát, hall, ami a lépcsőházban történik.
Csak kenyérért ugrok el a boltba, de ha meglátja, hogy megyek, neki biztosan kell valami.
Eleinte még szívesen hoztam neki a boltból ezt-azt, mert milyen szép is, ha segítünk a betegeken. Kicsit zavart, amikor kezdte beosztani az időmet, hetekre előre, mikor mit kell neki elintézni. Elvégre van családja, mos főz rájuk, talán ezt nekik kellene....
Egyszer megkért, tegyem be a hűtőbe a cuccot, amit vettem. Alig fért be, dugig volt pakolva, azzal is, amiért én farkafelvágva loholtam, hogy legyen már otthon szegény beteg asszonynak. Kezdett gyanús lenni, hogy hülyének vagyok én itt nézve, nem kicsit.
Igazából arra van szüksége, hogy foglalkozzanak vele, hogy kiszolgáltatottnak tűnve magához láncoljon mindenkit. Tipikus energiavámpír. Ezért időnként önző napokat tartok, és lábujjhegyen, osonva hagyom el a lakást, és ahogy zárom az ajtót, akkor látom, hogy a wécéajtaja félig nyitva, ott trónol, és kukucskál kifelé.
Lebuktam, a francba! De akkor is, vasárnap van, és ez az én napom!