Mármint hogy ez is egy hír.
3, 40, 50, 53, 80
Most már csak azt szeretném tudni, miért pont a nyolcvanas lett ennyire súlyos dolog? Mert ha a 92 lett volna, az tényleg súlyos, tényleg nem számítunk rá sosem, na de ha egyszer mégis azt húzzák ki! Na az lesz majd a hir!
Forrás: Naphíre
Valamikor az év elején vettem észre, hogy régi sorozatok bukkantak fel a Netflixen.
Olyanok, mint az Esküdt ellenségek, Monk, a flúgos nyomozó, NCIS, Szívek szállodája, Dr House stb....
Csupa olyan sorozatok, amelyeket csak itt - ott láttam régebben, amikor még két műszakban dolgoztam.
Dr House lett az első, amire rá vetettem magamat. Bár régebben fárasztónak találtam a tapló doki eseteit, most jól el vagyok rajta. A cselekmény nem túl bonyolult. Bekerül a beteg a kórházba, rángatózik, vérzik minden testnyílásából, sokszor még a szája is habzik. Minden vizsgálatot elvégeznek rajta, minden ritka betegségre letesztelik, a végére kiderül, hogy valami hétköznapi vírusfertőzése/allergiája/gyomorrontása volt. Igazából nem is róla szól a történet, a kedves beteg csak úgy mellékesen van, Dr. House zsenialitását / bunkóságát kiemelni.
2004 - ben indult, nyolc évadon keresztül izgulhatjuk végig a szereplők sorsát. Bár így a hetedik évad felé már laposodik a történet, de még mindig nézhető.
Amúgy is, kórházas, orvosos sorozatokkal nem lehet mellélőni.
Már két éve, hogy nem voltam sehol kirándulni.
Tavaly előtt az izületeim voltak begyulladva szinte egész évben, tavaly daganatom volt, az idén meg kedvem nem volt. Ott van nekem Süti, a hiperaktív kutya, aki megsétáltat rendesen, napi szinten 7-8 kilométert mutat a lépésszámlálóm, ez mellet igazából eszembe sem jutott, hogy mennem kéne még bárhová is.
Aztán egyik márciusi napon összefutottam a piacon Edóval, az útitársnőmmel, aki elkezdte pedzegetni, hogy ideje volna egy kicsit kiruccanni valamerre. Igazából talált is úticélt, Egy osztrák falucska, Hallstatt.
Nem sok kedvem volt, sosem hallottam még róla, az út is 12 óra csak oda. Aztán rákerestem a neten, de mások is mondták, hogy a világ tíz legszebb helye közt van.
Na egye fene, menjünk!
Végül is nem bántam meg, bár az éjszakai buszozás nem lett a kedvencem, de a hely szépsége mindenért kárpótolt.
Most márciusban volt egy éve, hogy nem dohányzom.
Azt mondják, a függők napra, percre pontosan tudják, mikor dobták le a keresztjüket. Én a napot sem tudom pontosan, pedig majdnem ötven évig pöfékeltem, és nem is csak napi pár szálat.
Irigyeltem azokat, akik le tudták tenni, de én magam meg sem próbáltam. Nem hittem benne, hogy sikerül, meg amúgy sem tudtam volna elképzelni az életem nélküle. Terhességet, kisebb betegségeket nem számolok bele, mert attól még dohányos voltam, csak akkor éppen nem esett jól a cigi. Amúgy is bepótoltam a kiesést, mihelyst lehetett.
Soha nem gondoltam, hogy én erre képes vagyok. Így utólag visszagondolva, olyan, mintha nem is okozott volna túl nagy szenvedést a hiánya. Pedig de, csak egy idő után elfelejtődik. Bár volt már olyan, hogy azt álmodtam, szívom a cigit.
A nikotintapasz sokat segített, bár az első két hónapban még néhányszor rágyújtottam, aztán az a pár szál is elmaradt. Lehet, hogy pont ennek köszönhetem a gyors gyógyulást, bár a rengeteg séta se piskóta.
Amikor a bankszámlámat átnéztem, azt hittem, valahol valamelyik bolt nem vonta le a vásárlások összegét. Jóval több pénzem maradt, mint előtte. Idő kellett, hogy rájöjjek, azért van mert nem költök cigire. Persze a közérzetem is jobb lett, nem ébredtem keserű szájízzel, nem vagyok annyira fáradékony, elmúlt a hátfájás, a hirtelen szívdobogások. Az állandó köhögésnek is vége, és az ételek ízét is újra érzem.
Most már csak a közben felszedett pár kilótól kellene megszabadulni!
A hetvenes években imádtuk a Slade zenekart. Az ő számukkal kívánok boldog Karácsonyt mindenkinek.
Letelt a kemó, leleteim jók, a nagyján már túl vagyok. Járni kell még ellenőrzésre, de már a neheze elmúlt. Legalábbis remélem.
Emlékszem, tavaly ősszel mennyire lehangolt voltam. Teljesen elszürkült a világ, eltűnt minden jó kedvem, és akkor még nem tudtam,milyen komoly betegség lapul bennem.
Azóta túl vagyok műtéten, kemoterápián, és szinte el is felejtettem az egész hercehurcát.
Azért néhány dolog változott az életemben.
A dohányzást abbahagytam.
Próbálok több zöldséget, gyümölcsöt enni. Habár a sült krumplinál nincs jobb étel, még ha nem is igazán egészséges..
A kutya napi több mint nyolc kilométer sétára kényszerít. Na nem egyszerre, négy részletre elosztva, de akkor is! Teljesen sportos nyanya leszek!
Dolgozni is vissza mentem a fóliába, csak már nem nagyon szeretem ezt a fajta munkát. Vagyis inkább a munkaidőt. Annak idején hat órára szerződtünk, ami már akkor is átcsúszott hét, nyolc órába. Most meg már folyamatosan hét órát dolgozunk, ami nem volna probléma, ha nem lenne szinte öreg este, amikor haza érek. És még utána fogjak hozzá bevásárláshoz, főzéshez, mosáshoz, takarításhoz. A kutya sétáltatásáról ne is beszéljünk.
Fiatal koromban mindezt röhögve megcsináltam. Akkoriban kályhával fűtöttünk, na az is adott még munkát, de valahogy csak túléltük azokat az időket is.
Öregszem, lassulok, kényelmesedek.
Váltani kellene. Vagy otthon maradni a fenekemen.