Este hét óra, amikor kilépek a portán. Sötét van, az eső szemerkél.  Nem nyitom ki az ernyőt, nem olyan vészes.  Meleg van, vagy csak én érzem annak, a fagyasztó mellől jövök, csalóka a hőérzetem.
A városban laza szombat esti forgalom, a boltok még nyitva vannak.
A söröző előtt a teraszon fiatalok nevetgélnek, a járda mellett egy fekete terepjáróból Elvis Presley melankólikus hangja szálldogál.
A kirakati babák téli kabátban, sárguló papírfalevelek közül bámulják a járókelőket. A járda sötéten csillog, az eső egyre jobban esik, felteszem a kapucnimat.
Nemsoká hazaérek.
Ennyi volt a szombat.
Ennyi élet jutott a mai napra.

Az udvarról eltűntek a gyerekek, holnap kezdődik az iskola, kezdődik a kedvenc évszakom, az ősz.
A szomszéd néni reggel becsöngetett egy kis almával, szőlővel. Össze szoktam neki gyűjteni a kenyérhajat, cserébe mindig meglep valamivel, ami  a kertjében termett. Naponta megcsodálom ennek a néninek az energiáját. Több mint hetven éves, de ez nem nagyon látszik rajta. A mosolygós, piros pozsgás arcú picike asszony már reggel négykor indul ki valahová a város szélére, ki a hobbikertbe, aztán megpakolt biciklivel jön haza dél körül. Délután megint megy, állandóan mozgásban van, mindig ügyködik valamit.
Szeretem az ilyen talpra esett idős embereket, akik nem esnek depresszióba a koruktól. Valami ilyesmi nyugdíjas szeretnék lenni én is, ha majd el jön az ideje. Ha eljön....