Van az úgy, hogy kell egy kis séta, még télen is.  Szeretem a havas tájat, meg kell egy kis levegőzés is.  Valahogy ilyenkor mindig útba esik a Pad.  Az , amelyiknek a tövében Picikét megtaláltam.  Ide ültem le, itt beszélgettem hozzá.

Egy hónapja, hogy elment, lassan kezdek hozzászokni, hogy már nincs.  Néha állatmenhelyes oldalakra tévedek, eljátszok a gondolattal, mi lenne, ha örökbe fogadnék egy kutyát?  Aztán rájövök, nem jó ötlet, legalábbis most még nem.  Úgyis csak Picikéhez hasonlítanám, őt meg nem lehet pótolni.

Pólófelirat:  A gazdag emberek márkás pólóban járnak, a boldogok kutyaszőrösben.

2010 június közepe, forró nyári este.  Délutános műszakból tartottam hazafelé, amikor a túloldalon a bérházak csendjét hangos kutyaugatás verte fel.  Ahogy odanéztem, egy apró fehér  kis jószág szaladt ki az útra, nyomában három megtermett loboncos bolhabusz.

- Úristen, ezek megeszik vacsorára ezt az apróságot! - gondoltam magamba, és át akartam szaladni, hogy megmentsem.  De akkor váratlanul a kis blöki visszafordult, és dühös ugatással rontott a loboncosokra.  Azok visszahőköltek, és ahányan voltak, annyi irányba szaladtak.

Elnevettem magam, mentem tovább, de a gondolataim időnként visszatértek a kis fehér kutyához.  Akkoriban egyedül éltem, néha eszembe jutott, hogy jó lenne valami kis élőlény otthonra.

2010. június 20, hétvége.  Egyedül sétálgattam a Ligetben.  Az egyik pad melletti bokor körül gyerekek csoportjára lettem figyelmes. Nevetgéltek, majd hirtelen szétrebbentek.  - Itt egy mérges kiskutya! - kiáltottak felém.  Odamentem, a kis fehér hevert a bokor alatt.  Felé nyúltam, hogy megsimogassam, figyelmeztetően morgott rám. 

Leültem a padra, elmondtam neki, hogy szeretném egy kicsit megsimizni, nem akarom bántani.  Aztán óvatosan felé nyúltam.  A hátára feküdt, felkínálta a hasát.  

Én még nem igazán voltam benne biztos, hogy haza akarom őt vinni, de amikor felálltam, ő is felállt és elindult velem.  Ez volt az a pillanat, amikor gazdi lettem, bár  még nem tudtam róla. Ideiglenes befogadónak gondoltam magamat. 

Picike hamar feltalálta magát nálam. Elszaladtam a boltba kutyakajáért, mire hazaértem, már az ágyamon ült.  Amikor teli hassal elszunyókált, nyüszítésre lettem figyelmes . A lábaival úgy kalimpált, mintha futna.  Megsimogattam a kis buksiját, kinyitotta a szemét, felnézett a plafonra és kisimult az arca.  Megnyugodva aludt tovább.  Ez még hónapokig eltartott, mire álmában is biztonságban érezte magát.

Néhány nap múlva elvittem megnézetni, van e csipje.  Természetesen nem volt.  Az állatorvos a fogai alapján három évesre saccolta.

Nagyokat sétáltunk, keringtünk a városban, hátha valamelyik környéket felismeri, vagy őt ismeri valaki.  Mindenkinek elmondtam, hogy talált kutya, keresem a gazdáját, de úgy látszik, nem hiányzott senkinek.

Egy év múlva, amikor eljött az oltás ideje, csipet kapott, így hivatalosan is a nevemre vettem.  De akkor már azt hiszem, ha jelentkezett volna érte a régi gazdi, akkor sem ment volna vissza vele, és én sem hiszem, hogy szívesen visszaadtam volna.

Tíz év telt el együtt.  A jelenléte nem borította fel az életemet. Soha nem rágott meg semmit, csöndesen várta, hogy hazaérjek a munkából.

Picike nem volt egy cukiskodó kiskutya. Nem játszott labdával, nem tudott kunsztokat, még az eldobott faág is hidegen hagyta.  Picike  egyszerűen csak  létezett.

Észrevétlenül szivárgott be a lelkembe, feltűnés nélkül vette át a hatalmat.

Most, hogy elment, minden rá emlékeztet.  Reggel még óvatosan lépek le az ágyról, hátha ott a kutya.  Ha megnyitom a csapot, hogy elmosogassak, várom, hogy odaballagjon a tálkájához, mert ilyenkor mindig van benne valami extra finomság. 

Ha kiürült egy nejlonzacskó, még tenném félre kutyakakis zacsinak. 

Ha előveszem a kis kézi porszívót, odanézek a vackára, alszik-e, nehogy felébresszem.  Ha ablakot nyitok, hol is a kutya, nehogy megfázzon.

Az előszobában ott hever a kiskabátja, rajta az elárvult póráz. Nem vagyok képes kidobni.

Egyszer majd elmúlik, de kutyát már biztos nem akarok többet.

Nyugodj békében, Picike!

Az idei első kiruccanásom október elején, de remélem nem az utolsó.

Kékestető, Galyatető, Eger, Szépasszonyvölgy.

Reggel a Kékesen nagyon hideg volt, a kilátóban meg főleg.  A tájat köd takarta, sokat nem láttunk, viszont amikor leértünk, olyan éhes lettem, hogy csillagokat láttam.  Gyorskaja sehol, csak étterem, amire persze nem volt idő, mert indultunk tovább Galyatetőre.

Itt már kezdett kisütni a napocska, az idő is melegedett, viszont szendvics, streetfood, gyorskaja még mindig nuku.  Valószínüleg természetvédelmi okokból, a kirándulók ne dobálják szét a szemetet.

Kicsit gondolkodtam, fel merjek-e menni a kilátóba, de voltam én már ennél magasabb helyen is, azt is kibírtam.  Na meg sosem bocsátanám meg magamnak, ha már egyszer ott vagyok, és nem megyek fel.

Egerben aztán sikerült találnom egy McDonaldst, igaz, addigra már megettem a második szendvicsemet is (én okostojás, három szendviccsel indultam el).  Teli hassal szebb a világ, és most már legalább tudom, hogy ha  a hegyekbe megyek kirándulni, rendesen kell vinnem ennivalót, mert arrafelé csak éttermek vannak.

Utolsó állomás a Szépasszonyvölgy, borospince látogatással egybe kötve.  Este hét körül indultunk haza, éjfél körül aztán meg is érkeztünk. 
Szép volt, jó volt, kár lett volna kihagyni.

Utoljára akkor néztem Eurovíziós Dalfesztivált, amikor még csak egyetlen csatorna volt a tévén. Na, ezt most egy kicsit megbántam, mert jobban értékeltem volna ezt a paródiát, ha képben vagyok. 

Egy kellemes szombat esti kikapcsolódásra vágytam, ezért az alig egy hete megjelentetett film, az Eurovíziós Dalfesztivál - a Fire Saga története mellett tettem le a voksomat

A filmről csak annyit tudtam, hogy vígjáték, pont erre van szükségem, essünk is neki!

Hőseink,az izlandi kis faluban élő  Lars  (Will Ferrel) és Sigrit (Rachel  McAdams), gyerekkorukban látták a tévében az ABBA együttes eurovíziós győzelmét, és elhatározzák, ha felnőnek, egyszer ők lesznek a dalfesztivál győztesei. Igazából ez inkább Lars álma, de Sigrit, mivel gyerekkora óta szerelmes belé, hűségesen követi.

Az idő telik, de a falusi kocsma színpadánál tovább nem jutnak, és ott sem túl nagy sikerrel szerepelnek, de az álmaikat nem adják fel, bár Lars apja (Pierce Brosnan) egyre nehezebben viseli, hogy lassan középkorú fia ezidáig semmire sem vitte az életben.

Lars és Sigrit véletlenül jutnak be a válogatóba (itt Demi Lovato is feltűnik egy rövid éneklés erejéig, mint az izlandiak üdvöskéje) , majd a  skóciai Edinburghban tartott elődöntőbe, és sok szerencsétlenkedés után, bár még ők sem hiszik el, de bekerülnek a döntőbe.

Nos, az első fél óra után úgy éreztem, ebből ennyi pont elég. Nem túl erőteljesen haladt a történet, a poénok sem sikerültek valami ütősre, de onnan, hogy skóciába utaztak, egyszer csak nézhetővé, majd szerethetővé vált a sztori.

Jó zenék, furcsa karakterek, régebbi versenyzők, akik közül nekem csak Conchita Wurst volt ismerős, mivel vele elég sokat foglalkozott a sajtó.

A film két órás, ezt kicsit túlzásnak tartottam először, de a vége felé már nem tűnik fel.  Mindent összevetve, jó kis mozi ez, érdemes megnézni.

A járvány óta nem lehet bemenni a postára.

Mióta nem lehet bemenni a postára, az utcán áll a sor.

Mióta az utcán áll a sor, percek alatt be tudom fizetni a csekket.

Nem lehetett volna régen is ilyen sebességgel dolgozni?