Amikor az ember azt hiszi, végre sínen van az élete, na akkor biztos beb@szik valami.

Néhány éve például a covid.  

Meghökkentünk, de kihevertük, talpra álltunk. Megtanultunk együtt élni a helyzettel.  Az élet folytatódott, és rémálmaimban sem gondoltam se háborúra, se betegségre.

Most mind a kettő itt ül a nyakunkon.  A háborút nem  akarom elemezgetni, nem  értek a nagypolitikához, de bárkinek is van igaza, ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

A betegségekhez sem értek, szerencsére ezidáig elkerült bennünket, leszámítva néha egy kis megfázást.  Aztán február elején derült égből vágódott be egy kemény izületi gyulladás, pokollá téve az életemet.  Olyan máskor is volt, hogy itt - ott fájdogált, de hogy egyszerre mind a két vállam, karom, csípőm, szinte az összes forgó mozgó alkatrészem lerobbanjon,  na ilyen még nem volt.  Napközben fájdalomcsillapítóval valahogy el vagyok,  dolgozni is megyek, amikor kell, aztán éjjel legszívesebben üvöltenék.  

A háziorvosom elküldött az ortopédiára, onnan vérvételre, röntgenbe, de elég lassan halad a dolog több hetet kell várni, mire elvégeznek egy vizsgálatot.  

Amíg tavaly ilyenkor a lakásátalakításról álmodoztam, most arról, hogy milyen jó lenne  oldalt fekve aludni.  Ülő helyzetből felállni, és csak úgy simán kiegyenesedni és elindulni, bármilyen irányba.  Leejtett dolgokért lehajolni, felvenni.  Jajgatás nélkül felöltözni.

Valamikor kiskertről is álmodoztam, és csoda történt, lett kis kertem.   Amit éppen ver fel a gyom.  Igen, most az is csak álom, hogy kiszaggatom  a tyúkhúrt a növekvő tulipánok és jácintok közül.   
A kis öregtől, akié valójában a kert, ma kaptam virágmagokat.

-  Legényrózsa, vesse el a kertbe!  Ja, meg a szemetet is ki kéne vinni.

Bakker, a kezem is alig tudom emelni, mindegy, ha már bevállaltam, hogy gyámkodok fölötte...  Ha legalább szemetes zsákba rakná, de nem.  A szórólapokba csomagolt hulladékot vödörbe gyűjti, jól meg is nyomja, minél több férjen, én meg ütögethetem a vödröt, hogy kijöjjön belőle, de legszívesebben a fejemet ütögetném a falba, miért nem tudok nemet mondani?  Laknak még jó páran a házban, miért mindig én vagyok ilyen elcseszett jólélek?

 Na mindegy, nem zúgolódok, úgyse lesz jobb. 
Csak kellemetlen roncstelepként élni az életet, de örökké nem tarthat ez sem.

Szerintem fogok még Jane Fonda videóra aerobikozni.  

Valamikor.

A héten arra gondoltam, hogy na tessék, már megint elmúlt egy év, nyomtalanul, eseménytelenül, mintha nem is lett volna.  Egyel többet adhatok az éveim számához, és ennyi.

De tényleg csak ennyi?

Végig gondoltam, milyen is volt 2021.

Rosszul kezdődött, mert Szilveszter reggelére elpusztult hű kis kutyám, Picike.  Hiányát pakolászással próbáltam enyhíteni, néha kisétáltam a parkba a padhoz, ahol több mint tíz évvel ezelőtt találtam.  

Később enyhült a szomorúságom, és az idő is, eljött a kirándulások ideje.
  Hajóztam a Dunakanyarban, jártam a vácrátóti arborétumban, a móri pincészetekben.  Ültem a kis vonaton Szilvásváradon, túráztam a Bükkben.

Lett kertem, a nyolcvanhárom éves szomszéd bácsinak köszönhetően.

Lett egy rakás kiscicám, egy általam etetett kóbor macskának köszönhetően.

Lett védettségem (remélem), a három covid-oltásnak köszönhetően. 

Később fölös energiámat a lakáson vezettem le.

Augusztusban egy barátnőm bátyja meghalt, két kutya maradt árván.  A kisebbiket, egy palotapincsi féleséget magamhoz vettem,  így most már kutyám is van.

Lecseréltem a bútoraim egy részét, ennek köszönhetően anyagilag legatyásodtam, viszont ötösöm lett a lottón. Kétszer is.

A skandinávon.

Na majd az idén, talán bejön egy komolyabb nyeremény is. Lehet, hogy veszek majd ötös lottót is néha.

Mindent össze vetve nem is volt ez olyan rossz év. 

2020.  oktőber 30.

Délelőtt munka közben  azon tépelődtem, mekkora rumli fogad otthon.  A fiam rendelt egy ágyat a neten, aznap hozták. 

Lelki szemeim előtt szétdobált dobozok, műanyag csomagolóanyagok hevertek a lakásban mindenütt.  

Hazaérve meglepetten láttam, hogy semmi káosz, a hulladék eltüntetve, utódom a szobájában szereli az ágyat.   Vett még néhány frottír lepedőt és egy szürke steppelt ágytakarót, azok a dohányzóasztalon szép rendben összehajtva várakoztak.   Olyan volt a látvány, mint egy skandináv bútorüzlet karácsonyi katalógusa.  Egy másik, egy csodás világ ígérete.  

Ott akkor  egy pillanatra elfogott a vágy egy szebb, modernebb otthon után.

Amúgy évek óta készülök lecserélni a bútort, csak nem haladtam vele sehová.

Aztán szép lassan valami elindult január vége felé .  Akkortájt sokat itthon voltam, a Netflixen Marie Kondót néztem és hasonló okosságokat, ki is tört rajtam a minimalizmus.  Kacatkihajigálás, tárolódobozok beszerzése, egészen addig, amíg februárban be nem indult a munka.   Nyár közepéig nyugiban voltam,  de amikor éppen lett pár hetes pihenőm, újra bekattantam.

Megvettem a heverőt, rájöttem, hogy illene hozzá valami tégla mintás tapéta. Tapétáztam.  Aztán jött az ajtók lefestése, épp hogy befejeztem, újra meló.  Később  vettem egy Kallax polcot, csak mert a fiam úgyis rendelt az Ikeából dolgokat, meg amúgy is jó ötlet volt.  Megint később gardróbszekrényt, aztán egy könyvespolcot.  Szép lassan teljesen elskandinávosodott a lakás.  Bár én szerettem a régi jó kis elemes román szekrénysoromat is, sőt amikor a könyvespolcot összeszerelte a fiam és a helyére rakta,  valahogy ridegnek, barátságtalannak éreztem.  Volt egy két pillanatom, amikor úgy éreztem, vissza kellene hozni a tárolóból a régit, mert az sokkal otthonosabb volt. 

Emlékszem, régen az idős családtagokat, ismerősöket  próbálták rábeszélni az új, modern bútorokra de hiába telt volna rá, az istennek sem akartak megszabadulni a régi kacattól.  Most értettem meg, hogy mennyire lehet ragaszkodni egy régi, kopottas, idejét múlt bútorhoz.  Története van, emlékek fűződnek hozzá,  életünk tanúja.

Volt valamikor egy pillanatnyi álmom, amit akkor szinte rögtön el is felejtettem.  De ez az év arról szólt, hogy szép lassan megvalósítottam.  Persze van még mit csinálni, de az majd az új év dolga lesz.

Amikor dolgoztam, nem nagyon néztem sorozatokat, két műszak mellett nem volt értelme.  Vagyis néztem, de olyanokat, amik különálló epizódokból álltak, mint a Helyszínelők, Doktor csont, ilyenek.  Ezeket akkor is tudtam követni, ha egy-egy részről lemaradtam. 

Most hogy nyugdíjas vagyok teljesen rákattantam a sorozatokra, találok is bőven a Netflixen.

Eleinte vígjátékokat néztem, de lassan kifogytam belőlük.  Aztán jött a Homeland, elég izgalmas, habár nem szeretem a CIA-s filmeket, a nyavalygósakat sem, ez meg nyavalygós CIA-s robbantós volt.  De legyűrtem mind a nyolc évadot.  Utána találtam rá a Feketelistára.  Az első évad teljesen megfogott, de ahogy haladok vele, egyre jobban bonyolódnak a szálak.  Lassan kezd hasonlítani egy brazil/török szappanoperára,  időnként pedig szürreálisabb mint a Cápavihar.  Úgyhogy időnként tartani kell benne egy kis szünetet.  Ilyenkor jól jön valami tingli tangli kis romantikus vígjáték. 

Hétvégén meg ott az X faktor.  Habár, az idén a zsűri alulmúlta önmagát a válogató alatti ripacskodással.  Lehet, hogy ez kell a népnek,  meg a tehetségtelen szereplők alázása?   A székes feladatoknál már legalább megkomolyodtak, de akkor sem értem, hogy Csobot Adél mi a szart keres ott.  Ordít róla, hogy fingítása sincs, mit is kellene  csinálni.  A jókat hazaküldi, a rosszakat megtartja, ahogy Puskás Peti csinálta régebben.  De ő legalább mostanra  bekeményített, és tényleg nagyon jó csapatott válogatott össze. Mellesleg többet sírt, mint Gáspár Laci a tíz évad alatt összesen.  

Évek óta agyalok rajta, hogy lemondom a kábeltévét, aztán mégis marad.  Most például az X faktor miatt.  Bár nem tudom, érdemes -e?

Ott hagytam abba július végén, hogy tartok egy kis pihenőt, utána kifestem a vécét.  Na, ez se így lett, mert telefonált a főnök, munka van!  Igazából örültem is, mert elég jól kiköltekeztem, pedig még vannak terveim.  Akarok még venni pár dolgot a lakásba, viszont  beszereztem magamnak néhány pénzpusztító dolgot.  Vagyis macskákat.

Úgy történt, hogy megsajnáltam egy kóbor macskát, olyan sovány volt , néha adtam neki enni.  Aztán már el is várta.  Hálából befialt a kertbe.  Négyet!  Amikor nagyobbak lettek a kölykök, próbáltam gazdit keresni nekik, de a fészbuk mindig teli van  kismacskákkal.  Lehetetlen küldetés.  A macskák maradtak, és egyre többet zabáltak.  Később kettő eltűnt, de még mindig van három zabagép.  Ráadásul a szomszédok sem örülnek, hogy ideszoktattam őket.  

Augusztus végén egy barátnőmnek meghalt a bátyja.  Elmondta, mennyi intézni való szakadt rá, és még a két árván maradt kutya sorsát is rendezni kell.   Na és persze mintegy véletlenül rákérdezett, nem akarnék-e egy kutyát.  Az egyik kicsi, palotapincsi keverék, lakásban jól ellenne.  A másik, egy foxi menhelyre került.  Mert azt ugye mondanom se kell, hogy lett egy kutyám, egy ütött-kopott kis palotapincsi keverék személyében.

Igazából amúgy is szerettem volna kutyust,  a menhelyről készültem kihozni egyet, de úgy látszik, a sors Csiperkét szánta nekem.