Este hét óra, amikor kilépek a portán. Sötét van, az eső szemerkél.  Nem nyitom ki az ernyőt, nem olyan vészes.  Meleg van, vagy csak én érzem annak, a fagyasztó mellől jövök, csalóka a hőérzetem.
A városban laza szombat esti forgalom, a boltok még nyitva vannak.
A söröző előtt a teraszon fiatalok nevetgélnek, a járda mellett egy fekete terepjáróból Elvis Presley melankólikus hangja szálldogál.
A kirakati babák téli kabátban, sárguló papírfalevelek közül bámulják a járókelőket. A járda sötéten csillog, az eső egyre jobban esik, felteszem a kapucnimat.
Nemsoká hazaérek.
Ennyi volt a szombat.
Ennyi élet jutott a mai napra.

Sikeresen végeztem a mosással, szomszédaim legnagyobb örömére.  Este fél tizenegyig dolgoztam, utána még van kutyasétáltatás, cigitöltés, mert kisfiam egyetlen szálat hagyott, közben elindítottam egy mosást, mert semmi tiszta zoknim sem volt már, pedig holnapra nagyon kell.  Bevállaltam egy túlórát délelőtt fél tizenegytől, a fagyasztó gép mellé kell két pár meleg zokni a gumicsizmába, reggelre remélem, megszáradnak a cuccaim.

végre van már nekünk routerünk!  Gyerek már eddig is venni akart, én voltam a kerékkötője a dolognak, mint minden újdonságnak.  Na, azért annyira nem vagyok maradi, a számítógép az én ötletem volt anno, amikor kirepültek a fiókáim, én meg egyedül maradtam.  Aztán, amikor gyerek visszapottyant a fészekbe, kevés lett a netünk kettőnknek.  Ennek már két éve, azóta osztozunk a kábelen.  Ennek most itt vége!  Netje mindkettőnknek van már az időt viszont nem lehet megosztani. A háztartás maradt az enyém.
Úgyhogy tulajdonképpen ugyanott vagyok, alig marad időm gép elé ülni.

és nem történt semmi különös.  Felbontottunk egy üveg szilvalekvárt, el is fogyott, lefényképeztem a házmesterné kutyáját, és vasárnap este tiszteletére megfájdult a torkom.