Pólófelirat: A gazdag emberek márkás pólóban járnak, a boldogok kutyaszőrösben.
2010 június közepe, forró nyári este. Délutános műszakból tartottam hazafelé, amikor a túloldalon a bérházak csendjét hangos kutyaugatás verte fel. Ahogy odanéztem, egy apró fehér kis jószág szaladt ki az útra, nyomában három megtermett loboncos bolhabusz.
- Úristen, ezek megeszik vacsorára ezt az apróságot! - gondoltam magamba, és át akartam szaladni, hogy megmentsem. De akkor váratlanul a kis blöki visszafordult, és dühös ugatással rontott a loboncosokra. Azok visszahőköltek, és ahányan voltak, annyi irányba szaladtak.
Elnevettem magam, mentem tovább, de a gondolataim időnként visszatértek a kis fehér kutyához. Akkoriban egyedül éltem, néha eszembe jutott, hogy jó lenne valami kis élőlény otthonra.
2010. június 20, hétvége. Egyedül sétálgattam a Ligetben. Az egyik pad melletti bokor körül gyerekek csoportjára lettem figyelmes. Nevetgéltek, majd hirtelen szétrebbentek. - Itt egy mérges kiskutya! - kiáltottak felém. Odamentem, a kis fehér hevert a bokor alatt. Felé nyúltam, hogy megsimogassam, figyelmeztetően morgott rám.
Leültem a padra, elmondtam neki, hogy szeretném egy kicsit megsimizni, nem akarom bántani. Aztán óvatosan felé nyúltam. A hátára feküdt, felkínálta a hasát.
Én még nem igazán voltam benne biztos, hogy haza akarom őt vinni, de amikor felálltam, ő is felállt és elindult velem. Ez volt az a pillanat, amikor gazdi lettem, bár még nem tudtam róla. Ideiglenes befogadónak gondoltam magamat.
Picike hamar feltalálta magát nálam. Elszaladtam a boltba kutyakajáért, mire hazaértem, már az ágyamon ült. Amikor teli hassal elszunyókált, nyüszítésre lettem figyelmes . A lábaival úgy kalimpált, mintha futna. Megsimogattam a kis buksiját, kinyitotta a szemét, felnézett a plafonra és kisimult az arca. Megnyugodva aludt tovább. Ez még hónapokig eltartott, mire álmában is biztonságban érezte magát.
Néhány nap múlva elvittem megnézetni, van e csipje. Természetesen nem volt. Az állatorvos a fogai alapján három évesre saccolta.
Nagyokat sétáltunk, keringtünk a városban, hátha valamelyik környéket felismeri, vagy őt ismeri valaki. Mindenkinek elmondtam, hogy talált kutya, keresem a gazdáját, de úgy látszik, nem hiányzott senkinek.
Egy év múlva, amikor eljött az oltás ideje, csipet kapott, így hivatalosan is a nevemre vettem. De akkor már azt hiszem, ha jelentkezett volna érte a régi gazdi, akkor sem ment volna vissza vele, és én sem hiszem, hogy szívesen visszaadtam volna.
Tíz év telt el együtt. A jelenléte nem borította fel az életemet. Soha nem rágott meg semmit, csöndesen várta, hogy hazaérjek a munkából.
Picike nem volt egy cukiskodó kiskutya. Nem játszott labdával, nem tudott kunsztokat, még az eldobott faág is hidegen hagyta. Picike egyszerűen csak létezett.
Észrevétlenül szivárgott be a lelkembe, feltűnés nélkül vette át a hatalmat.
Most, hogy elment, minden rá emlékeztet. Reggel még óvatosan lépek le az ágyról, hátha ott a kutya. Ha megnyitom a csapot, hogy elmosogassak, várom, hogy odaballagjon a tálkájához, mert ilyenkor mindig van benne valami extra finomság.
Ha kiürült egy nejlonzacskó, még tenném félre kutyakakis zacsinak.
Ha előveszem a kis kézi porszívót, odanézek a vackára, alszik-e, nehogy felébresszem. Ha ablakot nyitok, hol is a kutya, nehogy megfázzon.
Az előszobában ott hever a kiskabátja, rajta az elárvult póráz. Nem vagyok képes kidobni.
Egyszer majd elmúlik, de kutyát már biztos nem akarok többet.
Nyugodj békében, Picike!