Nem értem én a kutyák lelkivilágát. Picikét, amikor megtaláltam annak idején, sovány volt, csapzott, kiéhezett, a bordáit is meg lehetett számolni. Örömmel fogadta az ételt, és ha sétáltunk eszébe sem jutott volna a szemétben turkálni.
Aztán telt az idő, Picike szépen összekapta magát, megszokta a jólétet, és ezzel együtt kezdett elkutyulni. Már nem sétált olyan fegyelmezetten, mint kezdetben, és egyszer csak elkezdett eldobált ételmaradékokat gyűjtögetni.
Eleinte elkaparta valahol az utcán, később hazahozta, és itthon rejtette el. Leginkább a kedvenc plédje alá, ami valamikor az én kedvenc plédem volt, azelőtt, hogy kutyi elbitorolta volna.
A múltkor egy szelet bundás kenyérrel tért haza, amit iparkodott a pléd alá bekotorni. Fél szemmel figyeltem, vártam a pillanatot, amikor kidobhatom a zsákmányt. Picike hamarosan betelepedett gyerek szobájába, én meg hozzáfogtam keresni a bundás kenyeret. A kenyér sehol, feldúrtam mindent, eredménytelenül. Este a gyerekem lefekvéshez készült, egyszer csak felordít: anya, itt van a paplanom alatt egy bundás kenyér!
- Megvan? Ezt kerestem egész délután!
Aztán hallom, hogy a kutyának osztja az észt arról, mit szabad és mit nem. Megnyugszok, oké bundás kenyér ügy megoldva, gondolom a fiam kidobta a szemetesbe . Kicsit netezek még elalvás előtt, aztán irány az ágy. Felhajtom a paplant és mit látok? A bundás kenyér ott vigyorog az ágyamban.
Természetesen kidobtam, és így végleg megszabadultunk a jobb sorsra érdemes ételtől, ma viszont derék kutyám egy teljes egész hajában főtt krumplival tért haza a sétából.
Én már nem is tudom, mit mondjak. Talán nyitok egyszer egy éttermet....