Csellengtem tegnap a piacon, csak úgy lazításképp. Szeretek bámészkodni, főleg, ha egy kis pénzmag is lapít a zsebemben. Meg persze ott van a minden kétszáz forint "shop" ahol kincsekre lehet bukkanni.  Igaz, hogy otthon már egyik-másik darab bóvlinak látszik, mert az is, na de kétszáz forintért? 
Tavaly ősszel fali matricát vettem a fiam szobájába, bánom, hogy csak egyet, azóta sem találok ilyen pitypangosat, Hello Kittyt meg még a kutya alá sem tennék, sem a többi pink, hupipiros és neonzöld színekben tobzódó förtelmeket.
A múltkor egy tálca és egy hat darabos teáskanál készlet volt a vásárfia. A tálca szuper, a kanalakkal szemben vannak ugyan fenntartásaim, netalántán mérgező galvánnal van bevonva, vagy egyéb ártalmakat tartalmaz, de már egy hónapja használjuk, és még élünk.
Ilyen tálca jó lett volna még, meg tányéralátét is, meg olyan plüss leveli béka is, amit ha megnyomnak, akkor iszonyatos hangerővel brekeg, meg fürdőszobai kilépő, meg aztán egy baseball sapka sem ártana, igaz, eddig nem hordtunk ilyet, de kétszáz forintér... ?  Jön a kánikula, kellene valami napellenzős vacakot a fejünkre tenni, hogy ne kapjunk hőgutát.
Azért így apránként összeszedve jó sok pénzt el lehetne költeni itt, de mivel meleg volt, és a nap is oda tűzött, a kasszánál meg hosszú sor kígyózott, lemondtam a vásárlás öröméről. Majd legközelebb korábban megyek ki, amikor még nincs meleg. De az is lehet, hogy legközelebb már nem is lesz meleg. Sőt, még az is lehet, hogy legközelebb rájövök, hogy nincs is szükségem ezekre a holmikra.

könnyen kapsz magadra ruhát - ezt szokták nekem mondani teltebb ismerőseim.
Na, hát ez nagyon nem így van.

Például nadrágot csak nagy nehezen tudok kifogni. A vásárlás általában úgy történik, hogy a próbafülke elé csalogatok egy eladónőt, aki sorban adogatja befelé a nadrágokat. Általában a harmadik után kezd alább hagyni a lelkesedése, az ötödiknél már érzem a hangján, hogy ideje befejezni. Ilyenkor már szokták jelezni, hogy hamarosan kapnak árút, próbáljam meg akkor.

Ma majdnem csoda történt, mert az első farmernadrág, amit felpróbáltam, olyan volt, mintha rám szabták volna. Csak sajnos csőnaci volt, amihez vagy magas szárú sportcipő, vagy csizma való. Persze nem baj, ha kilátszik a zokni, feltéve ha testszínű nejlon. Na ez az, amitől irtózok. Vannak esetek, amikor muszáj ilyet felvenni, de mindennapi használatra nem és nem.

A többi négy vagy nem ért be, vagy igen, de bő volt, esetleg hosszú, amit igaz, hogy le lehet vágatni, de ha nincs az embernek varrógéppel rendelkező ismerőse, akkor gond van. Valahogy eltűntek azok a kis szabóságok, ruhajavítók, akik régen ilyesmit csináltak.
Lehet, hogy hosszas utánjárással találnék valakit, de van még pár bolt, ahol szétnézek. Vagy nadrág nélkül maradok.