Szeretek utazni. Nézni kifelé a busz ablakán, ismeretlen helyeken barangolni, nézelődni, lézengeni csak úgy, bele a világba. Az utóbbi két évben utaztam is elég sokat. Nem azért, mert éppen ráértem, nem pihenni, kikapcsolódni, hanem mert menni kellett.
Először a fiam lett beteg. Szóltak, hogy baj van, riasztottam a lányomat, mentünk Pestre. Igazi kalandtúra volt, a lány még nem vezetett sztrádán, sem olyan hatalmas szélben, mint ami akkor tombolt, de muszáj volt, tudni akartam, mi van a gyerekemmel, haza akartam hozni.
Később mentünk a holmijait hazapakolni. A kis Suzuki dugig megtelt a fiam cuccaival, a hátsó ülésen gubbasztottam, egy kanyarban könyvek borultak a fejemre, úgy maradtam, mert ha megmozdulok, dől a többi holmi is.
Amikor helyre billent az életünk, jött a hír, hogy anyu meghalt. Utaztunk.
Egy év múlva jött a hír, hogy az öcsém elesett és összetörte magát. Utaztunk. Ezután már sűrűbben, mert rajtam kívül senkije sem maradt. Ünnepekre elhoztam magunkhoz pár napra, és szóltam, hogy januárban nem megyek át.
Igen, de jött a hír, hogy elütötte egy autó, nyílt lábszártörés.... utaztam..... és megyek, és megyek, és megyek....
Egyszer majd minden rendben lesz, és utazok kedvtelésből, mert ráérek, mert telik rá, mert utazni jó.