Jobbat úgysem tehetek.
Ha már ilyen lehetetlennek születtem.
Időnként még így ötvenet betöltve is rácsodálkozom a világra. Mert ugye emberek szoktak egymás közt beszélgetni. Másokról is, jót is, rosszat is. De hogy csak állandóan rosszat, és abban a pillanatban, ahogy kiteszi a lábát, ezt valahogy nehezen emésztem. Persze lehetne vigyorogni, bólogatni, de ez nem az én stílusom. Ha nem értek egyet a hangadókkal, akkor minimum hallgatok. De van, amikor nem. Mert milyen már, hogy jópofiznak egymással, aztán ahogy a másik félre néz, elmondják mindennek.
Hat hetem van még, és megfogadtam, hogy nem szólok be, nem mondok véleményt semmiről,l próbálok túlélni.
Aztán lehet, hogy jövőre kezdődik minden előlről, de addigra kipihenem magam, és közben megpróbálom bevésni a nana.hu 10 jó tanácsát, hogyan legyünk boldogok a munkahelyünkön.
De ha a tíz közül egyik sem jön be, a +1 talán mégis:
Ha már semmi nem segít, akkor egyszerűen nevesd ki az egészet. Ne hagyd, hogy bármi vagy bárki elvegye a kedved.
