Régen, amikor csontrepesztő hajnali hidegben dolgozni mentem, arra gondoltam, dehogy is mozdulnék ki ilyenkor, ha nem lenne muszáj.
Most nyugdíjas vagyok, és nem muszáj.
Reggel hatkor a telefonom -17 fokot mutatott mifelénk, nem is mozdultam volna ki, de a kutyát vinni kell sétálni, akár milyen idő is van.
A fiamnak vasárnapra sült kolbászt ígértem, de neki a bolti nem jó, mert undorító mócsingos. Csak a piacit eszi meg. Kérdés, hogy -17 fokban van e piac?
Fél kilenc körül elindultam, az utcák néptelenek, csak néhány kocsi próbál beindulni, kevés sikerrel.
A fagy az arcomat mardossa, levegőt alig kapok, a mellkasom elszorul, és nem tudom, érdemes-e elmenni a piacig?
Szerencsére jó félúton ismerőssel találkozok, megkérdezem. Igen,van néhány árus, a kolbászos kint van, meg még egy páran. A piac kihalt, üres sorok közt kocogok a kolbászosig, az a néhány vevő, aki betévedt, mind itt sorakozik.
Lassan megszokom a hideget. Már kapok levegőt, a mellkasom se szorít annyira, de még a Pennybe is be kell ugrani. Kevesen vannak, de sokat vásárolnak. Na ja, tartós lesz a hideg.
Mire hazavergődök, már nem is fázok annyira. Vagy megszoktam, vagy enyhült, de a mínuszok még mindig tizenfoknál kezdődnek.
Most sül a kolbász a sütőben, a kutya békésen horkol az ágyamon, a lakásban kellemes meleg van, és a világ így kerek.
Amíg a gázszámla ki nem jön.